~ Nyári fordulat 2. ~

2. rész

- Megi! – nézett fel rám nagy szemeivel Sam, Poppy és Joseph kisfia. – Eljöhet velünt Madi fagyizni? – Én mondom zabálni való ez a kiskölyök. Nem tudja kimondani a k betût, de annyira édesen beszél egyszerûen imádom! Ráadásul úgy ragaszkodnak egymással Madi-vel, mint az igazi testvérek.

- Megbeszélem Anyával rendben? – simogatom kócos haját, ami felfelé meredezik.

Õ csak bólint, majd visszaszalad a közös kertbe, és tovább hintázik Madisonnal, aki nagy mosollyal várja a felé szaladó fiút.

- Tényleg elvisszük magunkkal szívesen Madison-t. – jelen meg az ajtóban Poppy, majd magához ölel. – Lányomként szeretem a lányod! – vigyorog rám. – Ebéd után elviszem õket Joseph-el fagyizni, addig is lesz legalább kis idõtök Mason-nel egymásra.

Hálásan pillantok Poppy-ra, mert õ tudja egyedül, hogy milyen kevés idõnk is van egymásra Mason-nel. Persze nekik is vannak nehézségeik, de állítása szerint az nagyobb probléma, hogy én már lassan két hónapja nem szeretkeztem a férjemmel.

Ebéd után...

- Sziasztok! Vigyázzatok magatokra! – kiáltom még az ajtóból, mikor beszálltak Poppyék a kocsiba, majd elhajtottak.

Ekkor egy erõs tenyeret éreztem meg a két oldalamon, ami hirtelen a magasba emelt. Felsikoltottam, majd elkezdtem kapálózni.

- Mostmár nem menekülsz! – jelenti ki egy diadalittas mosoly kíséretében, majd a konyhapultra ültet.

- Te tényleg bolond vagy! – nevetek, de mikor meglátom a tekintetét elsötétülni lassan elhalnak a nevetés hangjai belõlem, és hirtelen egymásnak esünk.

Faljuk egymást megállíthatatlanul, hevesen, szinte fájdalmasan. Úgy kapaszkodunk a másikba, mintha ez lenne az egyetlen esélyünk a túlélésre.

Mason megszabadít a fehérnemûmtõl, mert egy bõvebb nyáriruha van rajtam, amit úgy tart felesleges lenne leszedni.

Miután mindketten megszabadultunk a felesleges ruhadaraboktól, ezt mind úgy, hogy egy pillanatra sem szakítottuk meg csókunkat. Mason a lábaim közé fészkelõdött, és mohón magához húzott.

És igen... szeretkeztünk a konyhában, a kanapén, a zuhanyzóban, még a hálószobánk padlóján is, mert nem tudtunk egymással betelni. Csak pár órával késõbb, az utóbb említett helyen éreztük azt, hogy elfáradtunk.

- Eszméletlen vagy... - motyogta Mason a hajamba, én meg csak még jobban a nyakához nyomtam orromat, annyira imádom az illatát!

- Akárcsak te... - suttogtam a bõrére, mire libabõr hintette be az érintett helyen.

- Még mindig úgy örülök annak, hogy elvettelek. – mondja Mason, és hallom a hangján, hogy mosolyog.

- Hát még én!

- Felkészültél? – kérdi -apukám, miközben a tükör elõtt állok, és idegesen tördelem az ujjaim. – Minden rendben lesz, szinte meg se fogod érezni a különbséget drágám, csak lesz mostmár róla papírotok, hogy szeretitek egymást, és mindenki Mrs. Miller-nek fog hívni.

- De mi van, ha nem õ az igazi? Vagy, ha ráébred neki nem én vagyok az igazi? Ha...ha... - kezdenék bepánikolni, mikor édesapám a vállaimra teszi a kezeit, majd a szemembe néz.

- Kicsim... mindig lesznek nehézségek, mindig lesznek kétségeid, hogy biztos õ az, biztos õ a megfelelõ ember, akivel leélem az életem? És ezek azok a kérdések, amikre csak akkor fogsz választ kapni, ha megéled, és megléped ezeket a válaszfalakat. Nem tudom mit hoz a jövõ, de azt tudom, és én ezért nem aggódom, mert Mason úgy néz rád, mint egy én akkoriban Édesanyádra. És én a mai napig újra, és újra, nap, mint nap szerelembe esem Amelia-ba.