~ Nyári fordulat 2. ~

7. rész

Mason szemszöge...

Megi már a várandósságának kilencedik hónapjában tart, ami nem kevés aggodalmat okoz nekem. Ne értsetek félre tudom, hogy erõs nõ és meg tudod birkózni egy ikerterhességgel, amit ez a kilenc hónap is bizonyított, de én, mint férj és apa sose lehetek elég nyugodt. A munkám az utóbbi idõben sokkal több lett, arról nem is beszélve, hogy Megan igazán szereti túlvállalni magát, ezért a kimerültségem a tetõfokára hágott. A munkám és a magénéletem is megköveteli a száz-százalékos jelenlétet és figyelmet, ami elég nehéznek bizonyul.

Most is este kilenc óra van és csak most értem haza a munkából. Megi miden bizonnyal a kislányunkat altatja az emeleten, akit az utóbbi két napban nem is láttam, mert mire felkelt már dolgoztam és már aludt mire haza érkeztem. A konyhába lépve a mosogatóban tömérdek mosatlan edény vár rám, és mivel Megi ikrek terhességgel is talpal, ez a legkevesebb, amit tehetek érte.

-A fenébe! – hallottam meg Megi kiáltását fentrõl, én meg azon nyomban hagytam a koszos tányérokat, és siettem fel a lépcsõn, miközben a telefonom a földszinten csörgött.

-Megan? – kérdeztem, mikor felértem. Õ a folyosón állva, a falnak támaszkodva szorította a füléhez a telefont. Csak mikor meghallotta a hangom pillantott rám meglepetten.

- Mi? Te.... mikor? – zagyválta össze-vissza, majd megrázta a fejét és már határozottan pillantott rám. – Elfolyt a magzatvizem. – mondta, majd a falnak támasztva a kezét megpróbált kiegyenesedni, mire azonnal léptem is volna elõre, hogy segítsek, de a hangja megállított.

- Ne! Még a végén belelépsz a tócsába! – mutatott a padlóra, mire elmosolyodtam, hogy még ilyenkor is ennyire figyelmes.

A pocsolyát kikerülve segítettem a feleségemnek, majd miután biztonságosan a kocsiba helyeztem besiettem az elõre kikészített sporttáskáért és még egyszer megköszöntem Poppynak, hogy késõ este átjött és vigyáz a mi kislányunkra.

***

A kórházban már Megire akasztották a szokásos eszközöket és már csak az orvosunkra vártunk. Meg fájásai egyre erõsebbek és sûrûbbek lettek, de az orvosra már több mint húsz perce vártunk, mondtam Megannek hogy jobb lenne ha magánkórházba mennénk, de õ már az elsõ hónapokban leszögezte, hogy nem fog elmenni a kedvenc szülész orvosától, úgyhogy le is állhatok azzal, hogy megpróbálom meggyõzni.

-Hol van már? – kérdezte Megi összeszorított fogakkal, miközben egyre erõsebben szorította kezem. Nem tudtam Meganrõl hogy gyúrna, de biztos csinál valamit, mert az elsõ szülésünknél nem fájt ennyire a kezem...

-Na, hogy van a mi kismamánk? – jött be egy doki bíztató mosollyal nézve Meganre. Még nem láttam ezt a fickót. Megire pillantottam, de ahogy elnéztem most az volt a legkisebb baja, hogy egy tök ismeretlen orvos fogja levezetni a szülését, én viszont annál jobban feszültebb lettem.

- Voltam már jobban... - sziszegte Megi, én meg csak finoman simogattam a hátát.

Az orvos elhelyezkedett a szokásos helyre, ahová szokás volt ilyenkor – Megi lábai közé, ami miatt ki tudtam volna nyírni, mivel az az én egyedüli helyem volt! – és megvizsgálta a kedvesem. Az orvos aggódva nézett fel Megi egyre sápadtabb arcára, majd odasúgott valamit a nõvérnek, aki azonnal kirohant a szobából.

-Megi, nem szeretném megijeszteni, de komplikációk léptek fel, amik miatt nem engedhetem sem az ön, sem a babák élete és biztonsága miatt, hogy természetes úton hozza világra õket. Ne aggódjon, én fogom a mûtétet végezni és minden tõlünk telhetõt megteszünk a mûtét sikeres kimenetele érdekében, de most sürgõs beavatkozásra van szükség. – mondta az orvos, miközben több nõvér és ápoló szaladt be a szobába.