Szó-takaró

félni élni

A festő szépre festi
a felhők derekát;
ilyenkor még az esti
melankóliát vészelem át.
Régi emlék ez az érzés,
ami két napja folytogatja torkom
magját. Felteszem a kérdést:
megfogja végre valaki a karom?
Mintha először korcsolyáznék vékony
jegen, vagy kóstolnék csúnya spenótot,
vagy rájönnék milyen gyúlékony
bőröm. Fejemre húzom a takarót,
mert félek félni a szörnytől,
élni az élettől,
férni a féregtől,
nőni a nőktől,
úszni a víztől,
látni a fényektől,
lenni a szégyentől,
sírni a könnytől,
nevetni a görcstől.
Félek mindentől.

Honnan vehetek igazi
szeretetet magam iránt?
Azért kérdem, mert a piaci
árak hatalmas talánt
hagynak fejem kicsi zugában;
hagyma mellett már be se fért
volna a zacskóba. Az utcában
a sötét keresett egy táncért,
de nekem két bal lábam van
és kedvem se volt, mert nem
találtam amit kerestem magamban.
Nem találtam sehol sem.

Savanyú arcok néznek,
sajnálnak, féltenek,
de én csak futnék délnek
és nem szeretném, hogy nézzenek.
Pillangó repült egyszer
az ujjamra, bolond
mosoly arcomra többször
ült a vicces gond
terhe alatt. A lepke
gyenge szárnya szemem
előtt rebben persze,
ez a szép emlék zsebem
mélyén poshad pirosan.