Szó-takaró

virág a tenyeremből

Görbe gerincű vonal
vagyok én, ki vonat-
sín alatt fekszik.
Imádkozok, ennyit
sosem imádkoztam még.
Fonalat fonok szép
testemre és bekötöm
magam, feltöröm
kis agyam.
Álmodtam.

Egy világot, egy helyet,
ahol virágot növesztek
a tenyeremből. Fehér rózsa,
didergő rét és kósza
madarak mind az ujjaim között.
Összecsukom rögtön.

Egy botanikus kert
veszett el bennem és sért
most az egyenes hátam.
Mert egyetlen házam
sem nevezhetem otthonnak,
egyetlen személyem sem hordozhat
engem karjaiban. Dolgozhat
bennem s rajtam bármi,
táncolni szeretnék és várni:
Rád.

Te reád várok, mikor jössz.
Megvetettem az ágyam, kösz-
bújj be mellém! Te, ki a felhőket
ugyanabban a sorrendben látod, őket
nézed s csodálod velem.
Te, ki szívem és belem
mosod össze, Te, ki hiányzol.
Pedig nem tudom ki vagy. De hiányzol.

Te bársony arcú lény,
Te kertész: Te vagy a fény.
Leszel a fény. A szobámban,
soraimban, a dobozban,
a kertben a tenyeremből.
Várlak addig a sötétben, egyedül.