Annyira keserédes,
hogy csípi a nyelvem.
Lelkem farkas éhes
egy ölelésre, nedvem
csöppen szemeimből
és gúny-zsebkendőt
kotorok elő a zsebemből.
Július végi esőt
vagy vihart hallok,
villámokat látok
cikázni és félek.
Sok mindentől.
Nappal élek,
éjjel pedig a hidegtől
ráz a hideg, ahogy ver
és üt, csap és pofoz
a valóság. Vér
szottyad ereimben, hordoz
engem a bánat
és kalapál az állat.
Fogd meg az állam,
tartsd egyben, hogy ne beszéljek.
Bérbe adom magam neked,
hogy foghass és éljek
teljes életet, feled
leszek, az egész másik feled,
csak fogj meg erősen
nagyon szépen kérlek.
Teljesen átázott a cipőm.
Zoknim tapad a lábamra,
addig rúgtam a vizet, míg erőm
hagyott. Elhagyott sápadva
minden erőm. Nem jön vissza,
úgy ahogy én se tettem.
Izzadtságomat issza
be a takaró, ahogy rémálmom ettem
reggelire. Miért lettem
ilyen tehetetlen?
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Szó-takaró
Şiirsaját verseim egy nagy csokorban. személyes pillanatnyi szenvedéseim, szavak, amik magukba ölelik az életem és azt, ahogy látom s nézem a világot.
