Exem a mostoha bátyám?!

Kínos

"Szeretve akarok lenni,de nem engedem,hogy szeressenek."

Már rég fel voltam ülve a kórházi ágyamon a gondolataimban temetkezve. Perfuzió cseppeget emiatt gondoltam,hogy biztos még itt leszek egy darabig.

Szokás szerint most sem ment baj nélkül még egy egyszerű találkozó sem,de ezen megsem lepődöm már meg,mert nekem semmi sem megy egyszerűen és fojton szembesülök azzal,hogy mennyire szerencsétlen vagyok.

Alex és Balck. Erősen behunyva a szemem a kezimet pedig a fejemhez szorítva próbáltam elfelejteni kevés sikerrel.
-Jól van, hölgyem?

Megmeredtem az ilyedségtől a hirtelen jött hang miatt. Az alacsony nővér kérdően nézet rám,mire lassan bólintottam egyet.

-Le cseppeg a perfuzió és azután haza mehet,a szülei kint vannak, szeretné ha be hívnám őket?

-Nem kellett válaszolnom,mert anyujék az ablakra voltak tapadva és ahogy feléjük néztem abban a pillanatban szaladtak is az ajtóhoz.

-Leila.
Anya ugrott mellém az ágyba szorosan a karjaiba zárva. Ugyan eddig nem fájt semmim,de ahogy anya rám ugrott és ki szorította belőlem a csepp levegőt is,sziszegve próbáltam jelezni,hogy adjon egy kis helyett ,hogy kapjak valamennyi levegőt legalább.
-Bocsi,kicsim.
Odébb húzódott anyu mire egy mosollyal köszöntem meg,ő pedig közelebbről is megnézte,hogy esset e valami bajom.

Két órával később már kifele haladtam a kórházból Péterrel és anyával az oldalamon. Egyikük sem jött be a kórházba sem Alex sem pedig Black.

- Főzök húslevest meg kérsz péksüteményt? Útközben vehetünk.

-Nem kérek semmit,anyu.
Valahogy nem kívántam semmit pedig meglehetősen édes szájú vagyok és a sütiknek sosem mondok nemet,de ahogy a tegnapi eseményekre gondoltam elment az étvágyam és a kedvem is.

Haragudnom kéne Blackre ami miatt tegnapi estém elrontotta,de e helyett inkább jól esset és elkapott a bosszúvágy,hogy ő is látott mással bár a kettő nem ugyanaz akárhogy is mérjük fel a két helyzetett.

Haza fele nem bírtam ki,hogy ne kérdezzek rá,hogy hol van Black.
-Black ahogy elájultál behozott a kórházba,de amikor Péter értem sietett,hogy hozzon be hozzád a kórházba már amire ide értünk nem volt itt és a telefont sem veszi fel.
Elfogott a keserűség és még kedvtelenebb lettem,nem kellene így éreznem,ez nem jó.

Beérve a házba anyu felkisért a szobábam és ágyba bújtatott. Leülve mellém a hajamat simogattva megszólalt.
-Tudod kicsim , Péter elmondta mi történt és örülök neki,hogy Black nem hagyná,hogy bántódásod legyen,de legközelebb vigyázz magadra. Mielőtt elkezdenéd a szokásos "védjük meg Alexet"mint régebben elmondanám azt is,hogy ismerem őt is és tudom ,hogy nem bántana soha téged.

-Black ne akarjon engem megvédeni,nincs köze ahhoz,hogy kikkel barátkozom.
Ingerült lettem Black miatt és hogy újra itt van az életemben minek tűnik fel az életemben újra.

-Gyakorlatilag ez nem igaz,mert vigyázznom kell rád,mert mindig valami hülyeséget csinálsz.

-Magatokra is hagylak titeket.
Kelt fel anyu az ágyból majd út közben még megsimitotta Blacknek a karját aki az ajtó keretnek dőlve sötét szemeivel bámult rám.

-Tudod..
Lassan sétált az ágyam felé végig nézve pokrocba bugyolált testem majd az íróasztalomnál lévő széket oda húzva az ágyam mellé fordítva rá ült.
-Bánom,hogy nem tudtam abban a helyzetben világosabban gondolkodni és nem figyeltem rád eléggé,de azt nem,hogy annak a szar zsáknak megmutattam,hogy nem nyúlhat hozzád. Egy ujjal sem.
Suttogta az utolsó három szót.

-Te vagy a szar zsák! El sem jöttél a kórházba,hozzám.
Nem akartam elmondani azt,hogy igazából bánt ,hogy nem jött be hozzám ,de akaratlanul is kicsúszott a számon és már nem tudtam vissza szívni.

-Kincsem,egész végig ott voltam csak messziről figyeltelek titeket, téged. Nem tudtam volna érzelem mentesen beszélni rólad anyudnak.
Egy apró mosoly volt a szája szélén majd hatalmas mancsát a hajamba vezette,el akartam venni onnan kezét,de amikor érte nyúltam a másik kezével villám gyorsan rá szorított majd össze szorítva kezeinket mellénk eresztette.
-Ne rosszalkodj.
Mély hangjával dörmögtte majd a fejét rá hajtotta a mellkasomra amitől elfelejtettem még lélegezni is.
Annyira közelinek tűnt ez a pillanat és olyan meghittnek,hogy akaratlanul is eszembe jutott az emlékeink amikor még együtt voltunk. Könnyek szöktek a szememben mintha felszakadtak volna a sebeim.

-Ne hívj kincsemnek.
Próbáltam elterelni a figyelmem és az érzéseim elrejteni.

A kezét rá téve a hasamra apró köröket rajzolt majd annyira halkan szolalt meg,hogy erősen kellett koncentrálnom,hogy meghalljam.

-De hát az vagy,a kincsem vagy, az a kincs amit mindentől mindig megakartam óvni ,hogy ne lássam rajtad,hogy fáj valami,mégis a legnagyobb fájdalmat én okoztam akaratlanul is,hogy máshogy hívhatnálak ha nem kincsemnek?

Fejét lassan felemelte,hogy a szemembe nézhessem majd lehajolva nyomott egy csókot a szám szélére és mintha szomorúan nézett volna rám,mint aki nem akar itt hagyni,de a következő pillanatban mégis kisétált az ajtón,elment,újra.

Könnyek fojtak az arcomon,némán sírtam miközben nem tudtam mit gondoljak az egész helyzetről. Fáj,ahányszor úgy tesz mintha még mindig együtt lennénk és mintha még mindig szeretne,de ugyanakkor fáj az is ha nem törődik velem. Fogalmam sincs mit tehetnék.