Egy embert szerettem egész életemben nem volt mindig kedves és azt sem biztos,hogy ő valaha szeretett,de örökké boldog lesz a szívem, amiért én ismertem ebben az életben.
Végül megmutattad,lelked s a szíved és azt is,hogy megéri szeretni téged,végre...
(...)de nem tudom kiverni a fejemből. Bármit is teszek,mintha mindig ott lenne. Minden rá emlékeztet.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Jó pár nap eltelt azóta mostanra már hétvége van. Furcsamód egyedül vagyok itthon,mert anyu meg Péter elment várost nézegetni míg Black valószínűleg dolgozik. Black és én nem beszélünk, felém sem néz legtöbbször a vacsorát is kihagya,de ha ott is van ridegen viselkedik velem.
Úgy gondoltam,hogy ideje munkát keresnem nekem is ezért egy tál müzlivel elhelyezkedtem a laptopom mellé.
Egy csomó állás volt,de nem találtam semmi olyat ami én lettem volna vagy amihez értettem is volna. Egy idő után meguntam a böngészést és felállva az órára néztem ami már délután 5 körül járt,úgy gondoltam,hogy én is elmegyek valami közeli helyre ahonnan vissza is tudok jönni remélhetőleg és nem tévedek el,de ehhez át kellett öltöznöm.
Egy hosszú comközépig érő póló volt rajtam jelenleg. Kényelmes volt és tudtam amúgy sincs itthon senki sem.
A konyhába el mostam a tányérom mikor hallottam,hogy valaki be jött az ajtón.
-Szia anyuu! Kiabáltam ki a konyhából,de választ nem kaptam. Hangos léptek törték meg a ház csendjét hátra fordulva pedig egy ismerős kacér mosollyal találtam szembe magam.
-Nem anyu az,kislány.
Kacér mosolya az arcára fagyott ahogyan lejjebb siklott a tekintete. Lassan legeltette rajtam a szemét egy cseppet sem zavartatva magát. Fátyol takarta szemeit,nyelt egy nagyot. -Most inkább megyek. Fordította el a fejét és indulás közben még megtorpant. -Ja és öltözz át.
Őszintén eléggé élveztem a helyzet, látott már ennél kevesebb ruhában is ezért előtte egy csepp szégyenérzetem sem támadt, sőt..azt akartam,hogy ő ne birjon magával és szenvedjen.
-Ne menny.
Lassan elkezdtem felé sétálni, csalogatva arra,hogy maradjon. Mikor felé értem,szembe fordultam vele és az újjamat karjától egészen a válla széléig futattam onnantól pedig le a mellkasáig.
Elnyilt ajkakkal figyelte minden egyes rezdülésem,de nem állított meg.
-Leila,mit csinálsz? Dörmögő hangjával vont kérdőre.
Hirtelen mozdulattal kapott az ölébe és döntötte a hátam a falnak. -Ne játszadozz,mert ha tovább folytatódik ez a szituáció képtelen leszek vissza fogni magam és őszintén nem is akarom.
A levegő közöttünk tele volt vággyal és kimondatlan sóhajjal ő mégis egyet hátra lépet majd elment.
Bocsánatot kell kérnem magamtól amiért olyan dolgokat hagytam megtörténi amiket nem érdemeltem meg soha.
Miért van az,hogy ahogy lemondasz valakiről az rövid időn belül vissza talál hozzád? Ez lenne a karma? Vagy csak ezt érdemlem a sorstól? Egy ilyen szerencsétlen sorsot amiben mindig én érzem magam kínosul.
Bármennyire is akarom el zárni ezt az érzést,de vágyok arra az érzésre amit vele érezhetek, szüntelenül vágyom rá. Talán ez az érzés térdre kényszerít mint egy küzdelem amit szokás szerint magammal vívók,de te újra és újra fel bukkansz ki kényszerítve belőlem azt,hogy csak te légy egész lényem csak téged szeressen és csak őt lásd többezer arc közül is.
Keserédes vonzalom vesz körül,de úgy teszek mintha még mindig volna választási lehetőségem.
-Ha nem voltam jó akkor ott, most hogy-hogy újra itt vagy? Nem tudok már mit kezdeni veled.
Fejemet a kezeim közé szorítottam miközben némán versenyeztek könnycseppek az arcomon.
A szerelem csúnya legalábbis annak gondoljuk. Sokan azt mondják,hogy nem a szerelem csúnya hanem mi teszük azzá,de kérdem én akkor melyik szerelem mesebeli?
Ha mind egy lelkironcs emberek vagyunk akik már lassan kommunikálni sem tudnak egymással,mert egyszerűen nincs türelmünk vagy épp túl súlyos bizalmi problémákkal küzdünk.
A szerelem csúnya mégis mind a rabjai vagyunk.
A gondolataim önálló életet élnek és lehúznak a mélybe.
