Viharforgatag

I. - Hajnali fordulat

Hanna felriadt: egy hirtelen mozdulattal ült fel, paplanját is ledobva magáról. Körbenézett a sötét szobában, ahol a berendezési tárgyaknak csak nehezen tudta kivenni a sziluettjét, legalábbis addig, amíg váratlanul fel nem villant Gábor telefonja az éjjeliszekrény tetején. A lány selymes bőrén végigfolyt a verejték, miközben maga sem értette, mitől támadt rossz előérzete. Győzött a kíváncsisága, és áthajolt a mélyen szundító párja felett, majd a mobilért nyúlt, melyre abban a pillanatban érkezett egy újabb üzenet. Hanna először azt hitte, csak káprázik a szeme, de rá kellett eszmélnie, hogy mindaz, amit lát, valóban ott virít a tűéles felbontású kijelzőn. Testét kirázta a hideg, és egy ideig meg sem tudott moccanni, amint tudatosultak benne a történések, de aztán rászánta magát a cselekvésre, és határozott mozdulatokkal keltegetni kezdte a fiút.

– Mi az, drágám, nem alszol? – Gábor felocsúdott az álmából, és hamarosan teljesen magához tért, amint a mellette gubbasztó Hanna felrázta őt az ágyból:

– Beszélnünk kell, most rögtön! – hallatszódott a felélénkült női hang.

– Nem érne rá reggel? Szerintem most aludjunk, kincsem. – A fiú már épp morcosan fordult volna át a másik oldalára, amikor a lány haragosan felcsattant:

– Ki ez a Melinda? Azonnali magyarázatot követelek!

Gábor úgy pattant fel, mintha egy vödör hideg vízzel öntötték le volna, takaróját szinte teljesen lehajítva magáról. Szeme még nem szokta meg a felé világító telefon kijelzőjének vakító fényerejét, és csak kisvártatva realizálta, amint a barátnője az ő mobilját egyenesen felé tartotta, melyen éppen akkor villant fel a következő értesítés egy üzenet formájában, attól a bizonyos Melindától.

– Na, add vissza most rögtön! Mégis hogy képzeled, hogy az én telefonomban leskelődsz? – A srácot elöntötte a düh, de aztán megpróbált uralkodni magán.

– Mert talán megállás nélkül villogott a komód tetején, hülye lettem volna nem megnézni, de... – Hanna hangja megbicsaklott, miközben arcán legördültek az első könnycseppek. – Miért? Hogy tehetted ezt velem? – A lány nem bírta tovább feltartóztatni a sírását.

– Figyelj, Hanna, megmagyarázom! – próbált Gábor előzékenyebb hangon hozzászólni a párjához, de aztán nem igazán tudta magát értelmes kerek mondatokban kifejezni. – Úgy volt, hogy izé... Szóval csak barátok vagyunk, nem kell semmit mögé látnod...

– Barátok? – vágott a srác szavába Hanna. – Miféle barát az olyan, aki ilyeneket küldözget, hogy hiányzol? Meg hogy remélem, legközelebb is ugyanígy beindítasz? A szívecskékről nem is beszélve... – A lány nem tudta folytatni a mondanivalóját, és csak reszketett a zokogástól, mint a nyárfalevél.

A fiú egy ideig csak némán szemlélte az eseményeket, de aztán érezte, hogy tennie kellene valamit. Átkarolta Hannát, azonban az ellökte magától:

– Elég! Még arra sem vagy képes, hogy bocsánatot kérjél! – tajtékzott a lány.

– Sajnálom, édesem... – Gábor ajkát hirtelen elhagyták a bűnbánó szavak. – Meggondolatlan voltam. De megígérem, befejezek vele mindent, mert én csak a tiéd vagyok...

– Megcsaltál... Megcsaltál! Ennyit ért neked a kapcsolatunk? – Hanna nem bírta tovább a feszültséget, és lekevert egy pofont a srácnak, mire az csak némán tűrte. – Tudod mit, pakolj össze, és menjél haza! – ordított elkeseredetten.

– Most, az éjszaka közepén? Nem ilyennek ismertelek, azt hittem, normális hangnemben is meg tudjuk beszélni a dolgokat! – A fiú is felbátorodott, ám haragot csak mérsékelten lehetett leolvasni az arcáról.