Viharforgatag

II. - Jókor jó helyen

A nap vékony sugarai játékosan világítottak át a tölgyfák között, ahogy azok már szinte teljes lombkoronájukkal kibontakoztak május első napjaira. Az erdei ösvény teljesen elhagyatottnak tűnt, mivel hétköznap csak kevés turista járta a természetet, Hanna azonban pont erre is vágyott, hogy csendben és magányban végiggondolhassa az életét.

Nemrég még Gáborral barangoltunk errefelé, most meg már egyedül megyek az úton... – A lány sóhajtott egyet, miközben kissé zihált is, ahogy felfelé bandukolt az emelkedőn. Csak árnyéka volt önmagának: hosszú szőke haja kócosan lógott alá, felsője pedig kiszakadt oldalt, mivel beleakadt az egyik bokorba útközben. Hannát azonban ez cseppet sem érdekelte, és csak rendíthetetlenül haladt előre. Szerintem nem is tudja, hogy milyen sokat jelentett nekem. Ő volt az egyetlen támaszom ebben az egész rohadt életben. Akire számíthattam. És mégis, így ér véget minden. Képes volt megcsalni... – A lány nem tudta magát túltenni friss szakításán. Az egyik kiálló gallyban majdnem meg is botlott szétszórtságában, ahogy haladt tovább. Azt sem tudom, mihez kezdjek most. Itt a félév vége, rengeteg zárthelyi, aztán meg a vizsgák. De ha így folytatom, még az aláírásaim sem lesznek meg, és vehetek fel újra mindent szeptemberben – agonizált tovább, amikor ráeszmélt: egyetemi pályafutása kártyavárként omolhat össze az egymásra épülő tantárgyak miatt. Tanulni kéne. De így hogyan, ha lelkileg egy roncs vagyok? Persze nincsen gáz, apa úgyis adna pénzt a tanulmányaimra, ha megcsúsznék. Csak hát mégis...

Az ösvény néhány éles kanyar után egy tisztásra vezetett: a napkorong erőteljes perzselését a kellemesen lengedező szél tompította valamennyire. A kék égbolton csak néhány szelíd gomolyfelhő úszott, és a látástávolság is kiváló volt: tökéletes panoráma nyílott a Zsámbéki-medencére és még azon is túl. Hannát elragadta a látvány, így elhelyezkedett törökülésben, miközben eltekintett a messzeségbe. A kikapcsolódáshoz minden adott volt, a lány azonban belül semmi mást sem érzett, csak keserűséget.

Fater is mindig csak pénzben tudta kimutatni a szeretetét. Pedig akkor is ott lehetett volna néha, amikor anyám részegen elkezdett kötekedni... – A lányban kezdtek feltépődni a régi sebek. Nem is bánom, hogy már elköltöztek. Muternak talán az egyetlen józan pillanata volt, hogy az örökségéből vett vidéken egy házat. Fáj kimondani, de pokollá tette az életemet. – Hanna behúzódott az árnyékba az egyik magányosan álló csenevész fa alá, mely szilárdan próbált kapaszkodni széllel szemben a dolomitos hegyoldalban. Azért apát sajnálom. Amíg ő mit sem sejtve kamionozik, akár hetekig is távol, és hordja haza a lóvét, addig anyám meg elissza az eszét, és már egyre látványosabban kezd leépülni is – búsult tovább, miközben körmét kezdte rágni.

A lány még egy kis ideig egy helyben ült a horizontot fürkészve, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, megcsörgeti a barátnőjét, Szonját. A vonal kicsengett, válasz azonban nem érkezett. Hanna csalódottan csúsztatta vissza telefonját a zsebébe. Mostanában ő is olyan furcsa. Amikor neki van valami nyűgje, rögtön megtalál, de ha engem kellene meghallgatnia, akkor le se szar. Tegnap is, amikor elmondtam neki, hogy szakítottunk Gáborral közel két év után... Mintha a falnak beszéltem volna. Lerendezte annyival, hogy majd találok mást. Hát kösz, lehet, neki megfelelnek az ilyen felszínes viszonyok, de nekem az első és egyetlen komoly kapcsolatomnak lett vége... – A lány felpattant, és úgy döntött, tovább indul. Nem számíthattam soha senkire. Csak Gáborra, de most már őrá sem... – Arcáról legördült egy könnycsepp, miközben hátat fordított a kilátásnak, hogy eltűnjön a sűrű, tölgyes rengetegben.

♠ ♥ ♠

Márk éppenhogy csak lenyelte az utolsó falatot, amikor váratlanul megcsörrent a vezetékes telefon: a fiú rögtön felpattant, hogy fogadja a hívást. Biztos a nagymamikám az, mindenki más mobilon hív – jutott a következtetésre, ám nagyobbat nem is tévedhetett volna: