XI. - Most vagy soha!

188 34 102
                                    

Hanna majdnem megbotlott a küszöbben, amint kilépett a liftből, egyensúlyát azonban sikerült megőriznie: csak a kezében szorított szatyrának egyik füle csúszott ki az ujjai közül. Basszus! – kapott utána, de aztán megkönnyebbült, hogy a zacskó alján lapuló becsomagolt süteményeknek semmilyen bántódása sem esett. Biztos fog neki örülni! Legalább nem hiába kerekedtem fel így, ha már egy nappal elnéztem a vizsga időpontját! – A lány széles mosollyal lépett be a panellakásba, elégedett ábrázata azonban rögtön az arcára fagyott, amint a következő ajtón keresztül Gábor szobájába is betoppant.

Hanna mintha csak két kővé dermedt szoborral találta volna szembe magát, miközben még a levegő is mozdulatlan maradt, de a két emberalak azon kívül, hogy túlságosan életszerűen festett, gyanúsan szembe is néztek vele elsápadt arcukkal. Mi a... – A lány szóhoz sem jutott, és a tudatalattija teljesen átvette teste felett az irányítást: kék szeméből vékony patakokban csordogálni kezdtek a könnyek, jobb tenyere pedig elernyedt, amiből a desszertes csomag kihullva tompa puffanással a földön landolt.

– Hát te meg? – Gábor törte meg a hallgatást, azonban ezt leszámítva semmi mást nem tudott hirtelenjében kinyögni.

– Ezt én is kérdezhetném tőled... – Hanna képtelen volt feltartóztatni sírását, miközben tekintetét továbbra sem vette le a meztelen srácról és az alatta fekvő barna hajú lányról. – Ó, istenem, hogy lehettem ekkora barom!

– Figyu, ez csak izé... – A fiúnak esélye sem maradt a mentegetőzésre, ahogy Hanna odalépett hozzá, és lekevert neki egy hatalmas pofont, még annál is nagyobbat, mint amekkorát május első hajnalán kapott.

– Szégyelld magad! Ennyit érek neked? Átkozom azt a napot, amikor megismertelek! – A lány torka szakadtából üvöltött, de aztán magatehetetlenül lerogyott a padlóra, és csak megállás nélkül zokogott.

– Sajnálom, Hanna! – Gábor felugrott, és gyorsan magára húzta bokszerét, de csak ezt követően tudatosult benne, hogy átlépett egy olyan határt, ahonnan már nem volt visszaút. – Elbasztam mindent! – kiáltott fel, miközben elborult az agya az idegességtől.

– Az nem kifejezés! Csak tudod, lehet, hogy neked semmi sem számít – pillantott fel a lány könnybe lábadt szemekkel –, de nem mindenki olyan gerinctelen féreg, mint amilyen te vagy! Én mindent megadtam neked, és mégis szíven szúrtál! – Hanna nem tudott uralkodni magán, és nekiesett a srácnak olyan módon, hogy azt már Laura sem tudta tovább nézni, aki eddig a visszaöltözködés mellett csak lapított, mint dinnye a fűben:

– Hékás, na, elég ebből! – ragadta meg Hanna karját, miközben kettejük közé állt. – Hagyd békén! Bármit is tett, attól még nem jogosít fel arra, hogy így bánj vele! – Laura próbált szigorúan nézni, azonban csak félig-meddig tudta derültségét palástolni. Itt a vége, ribikém! Győztem!

– Te meg csak ne szólj ebbe bele! – A barna hajú lány Hanna vérben forgó szemeivel találta szembe magát. – Miattad van ez az egész, te kurva! Már a buliban is kikezdtél vele! – A szőke lány már megtépte volna riválisát, azonban az nem hagyta magát, az erőviszonyok pedig hamarosan eldőlni látszódtak, mivel Hanna sokkalta törékenyebb alkatú volt.

– Álljál le! – Laura határozottan lefogta ellenfele két karját, miközben eleresztett egy gúnyos vigyort. – Add fel! Sosem lesz Gábor csakis kizárólag a tiéd!

Hanna egy ideig valami erőteljes válaszon gondolkozott, de aztán végül teljesen összeomlott, és bőgése közepette egyetlen egy értelmes szó sem hagyta el a száját.

– Lányok-lányok, fejezzétek be! – próbálta csitítani őket a fiú, de csak kevesebb sikerrel.

– Ő nem fejezi itt be! – mutogatott Laura vele szemben a lányra, miközben valamelyest eltávolodott tőle.

ViharforgatagWhere stories live. Discover now