Viharforgatag

IV. - Magasles

Az idő már este nyolc óra felé járt, a vöröslő napkorong azonban még csak akkortájt készült nyugovóra térni a májusi napállásnak megfelelően. Márk a panelházak között egy pillanatig még nyugat felé hunyorított az erős fény felé, de aztán megfordult, hogy messze a keleti irányban terpeszkedő és üllő alakokat formáló zivatarfelhőkön állapodjon meg a tekintete. Pontosan úgy, ahogyan vártam, Pesten túl már több órája, hogy megállás nélkül képződnek a gomolyok. De tegnapelőtt meg viszont... Na az mi a franc volt már megint? – A fiú teljesen belemerült az elmélkedésébe, és csak kisvártatva vette észre, hogy túlhaladta úti célját. Ez volt a második olyan alkalom, hogy félrement a jóslatom, de mindkettő most, ebben a hónapban történt. Csak akkor váratlanul lett vihar túl a hegyen, most meg pont, hogy szétestek a zivatarcellák. Nem értem ezt az egészet... – A srác visszafordult, hogy újra megközelítse a megfelelő épülettömböt, ami mellett már egyszer óvatlanul elhaladt. Lehet, annak volt hozzá köze, hogy Hannával csókolóztunk? Mert az után történt mindez – tette fel a kérdést magának, de aztán megrázta a fejét. De elsején meg nem puszilkodtam, de még csak nem is randiztam senkivel, úgyhogy ennek biztosan semmi köze a dolgokhoz... – Márk felnézett a sötétedő égboltra, mivel továbbra sem sikerült dűlőre jutnia a rejtéllyel kapcsolatban. Csak abban az egy dologban volt biztos, hogy a jóisten bizonyára jót mulathat azon, hogy féltve őrzött és eltitkolt erejét mostanság időnként elveszíti.

A fiú még egy keveset haladt tovább, majd a megfelelő ajtóhoz érkezve beütötte a kapukódot, hogy csengessen. Remélem, sikerül Laurával is valahogy kiegyeznem. Bevallom, nem hiányzik most a dráma, a melóban is elfáradtam, nem kellene még több nyűg most nekem – ásított egyet kimerülten.

Nem telt bele sok időbe, és a srác már a szokásos módon Laura mellett terpeszkedett a fotelben. Egyvalami azonban mégis más volt: az ilyenkor megszokott kedélyes hangulat helyett hűvösség érződött a levegőben annak ellenére, hogy a betonfalú lakásban valójában melegebb is volt a kelleténél.

– Bocsi amúgy, hogy legutóbb hirtelen elszaladtam. Csak rám tört a féltékenységi roham, és elöntötte a szar az agyamat... – A lány csak egykedvűen üldögélt, miközben fémdobozos narancslevéhez nyúlt, hogy utána hangosan kiszürcsölje belőle, ami még az alján maradt.

– Ismerlek már, igazából meg sem lepődtem! – mosolyodott el Márk, de inkább csak kínjában, ahogy aztán fontosabb dolgokra terelte a szót. – Viszont beszélnünk kell...

– Ez a Hanna van a dologban, akivel beszéltél múltkor telefonon? – vágott a fiú szavába Laura, miközben ajkai lebiggyedtek.

– Mondhatnám úgy is. Szóval – kezdett bele mondandójába a srác tárgyilagosan, egy kis hatásszünetet tartva –, úgy néz ki, hogy kezd komolyodni kettőnk között a helyzet. Így viszont a továbbiakban nem fog beleférni ez a barátság extrákkal dolog. De ettől függetlenül... Azt látom rajtad, hogy nem sikerült magadat érzelmileg függetleníteni tőlem, ahogy az eleinte indult, amikor Zsófival szétmentünk...

– Tökmindegy amúgy most már! – hajította le a földre a lány egy hirtelen mozdulattal a kiüresedett alumíniumdobozt, miközben eltörött nála a mécses. – Miért vagyok én ilyen hülye? – itatta az egereket.

– Jól van, na, semmi baj! Nekem is fájna ez, ha én lennék a helyedben... – Márk megsimogatta Laura vállát, hogy valamennyire próbálja vigasztalni őt. A lány engedte a fiú közeledését, de szipogása továbbra sem szűnt meg:

– Nem a te hibád egyébként, én is tudom... Csakis magamnak köszönhetem az egészet. Eleinte én is azt hittem, hogy képes leszek érzelmek nélkül belemenni a dologba. De aztán rájöttem, hogy már egyre kevésbé megy ez nekem... – Laura talán valamennyire megkönnyebbült, miközben zsebkendőjével törölgette a könnyeit.