WHAT THEY CANNOT SEE || ChanLix 2. ✔

7. ➣ ❝ Különleges Nap ❞

⌜ Chan szemszöge ⌝

Kinyitottam a szemem, mégis sötétség vett körül. A testem mintha nem az enyém lenne; sajog mindenem, mintha ezek lennének az utolsó perceim. Egy széken ülök és érzem, hogy a csuklóim körül kötél szorul, s így hátra vannak kötve. A helyiségben hideg van, mégis gyöngyöznek, folynak le rólam szabálytalanul az izzadtságcseppek. Felemelem a fejem, és a sötét ellenére próbálok látni. Akármit, bármit... nem tudom eldönteni, hogy ez álom, vagy valóság.
Felix kúszik gondolataim köze, ahogy észhez térek, és ijedten kapkodom ide-oda a fejem.
-- Fe... Felix... -- kiabálni akartam, de mintha megnémultam volna, egy hang sem jött ki a torkomon, csupán tátogtam, mint egy partra vetett hal.
Égett szagot éreztem, és egyre jobban pánikba estem. Fel akartam kelni, de akkor realizáltam, hogy a lábam is a székhez van rögzítve.
Ekkor gyúlt ki előttem egy gyertya. Majd mégegy... és mégegy. Talán négyet számoltam, de biztosan több volt, a hátam mögé nem tudtam nézni.
Amint kitisztult a látásom, észre vettem magam alatt ugyanazt a kört, ami közepén Felix is ült, és ekkor ért el a tudatomig, hogy bizony a pincében vagyok.
A falra pillantottam, és nagy-, és kisbetűvel írt "GO AWAY" feliratokat láttam, talán vérrel felírva.
Nagyot nyeltem, és próbáltam higgadt maradni, mikor a hátam mögül lépteket hallottam. Az illető elém állt, de még mindig háttal volt nekem. Kísértetiesen hasonlított Felixre, de mintha mégsem ő lett volna.
-- Felix... te vagy az? -- suttogtam.
Lassan megfordult, de az arca valamiért nagyon sötét volt, mintha árnyék lepte volna el.
Egyre közelebb hajolt hozzám, és ekkor láttam meg a mogyoróbarna szempárt, amiből piros könnyek folytak ki, s végig a porcelánnak tűnő, szeplős, sápadt bőrén. Beteg mosolyt mutatott, miközben a fülemhez hajolt.
-- Oh, nem... én nem Felix vagyok. De a helyedben aggódnék, nehogy meghaljon. -- Szóra nyitottam a szám, de megelőzött, nekem pedig ismét elment a hangom. -- Menjetek el, különben holtan végzitek, mint a másik hét! -- hangja olyannyira hangos volt, és visszhangzott, hogy a falak, a padló is beleremegett. A Felix kinézetű illető pedig ekkor döfött egy kést a mellkasomban, én pedig levegőért kapkodva ültem fel az ágyban.

A víz literszámra ömlött rólam, hajam a homlokomra tapadt, de mindent félre dobva kezdtem kutatni szememmel Felix után.
Magamra kaptam a ruhám, miután realizáltam, hogy egyedül vagyok a szobában, így lerohantam a lépcsőn. A konyhából hallottam a rádiót, így oda vezetett első utam, és... nagy kő esett le a szívemről.
Megkönnyebbült néma sóhaj hagyta el a számat, majd mögé sétáltam, hogy átkaroljam szerelmem vékony derekát, és a füle mögé hintsek egy csókot.
-- Jó reggelt, Oppa. Jó sokat aludtál -- kuncogott, majd miután megfordította a palacsintát a serpenyőben, megfordult karjaim közt, és egy rövid csókot adott a számra.
-- Jó reggelt neked is, Csibém. Mennyi az idő..?
-- Fél tíz. Én hétkor keltem fel, és nem tudtam vissza aludni... kicsit nekiálltam takarítani, és reggelit készíteni. Igen, már megint palacsinta... egyelőre ez a legegyszerűbb elkészíteni itt -- nézett rám, én pedig végig simítottam arcán, s rögtön bevillant az iménti rémálmom...
Nem tudom, mi lenne velem nélküle, nem tudnám elviselni, ha baj érné őt.
-- Minden oké, Chan?
-- Persze, csak fáradt vagyok -- öleltem magamhoz.
-- Biztos..? Oh várj, oda fog égni -- fordult vissza, én pedig el is engedtem, hogy folytassa a palacsinta sütést.
A fejére nyomtam egy puszit, majd leültem az asztalhoz, és onnan figyeltem őt.
Még mindig tetőtől talpig az esetem... hét év az hét év, az idő telik, de az érzéseim mit sem változtak iránta, és nem is fognak. Túlságosan szeretem, és ezzel ő is tisztában van.
Miután megsütötte a palacsintákat, mosolyogva tálalt az asztalra, még a segítségemet is elutasítva, végül csak az ölembe ültettem, mielőtt mellém ült volna.
-- Na szóval... Minden rendben?
-- Minden rendben van Édes, ne aggódj -- pusziltam homlokára. -- Illetve csak annyi, hogy éhen veszek... -- hitetlenkedve megrázta a fejét, kuncogás közepette, majd tudván, hogy a kedvenc lekvárom az epres, azzal ízesítette a palacsintát, amit a szám elé tartott.
-- Akkor jó étvágyat! -- mosolygott, én pedig bele haraptam. -- Remélem ízlik.
-- Tökéletes akárcsak te, Szerelmem -- pusziltam a telt, mégis kissé kiszáradt ajkakra.
-- Senki sem tökéletes, oppa...
-- Számomra az vagy, te is tudod. Ne szerénykedj -- kacsintottam, neki pedig halványan megjelent arcán a pír, ami még aranyosabbá tette őt.
Mindigis imádtam benne ezt a kettősséget, ha kifejezhetem így. Férfias, mégis tele van női vonásokkal, főleg amikor zavarban van. Puha, cuki, és puszilgatni való a pofija, mégis éles arcéle van, és mély hangja. Az a hatalmas mogyoróbarna szempár, a szeplők, pisze orr és dús ajkak... még a nők is irigyelnék. Nem beszélve a vékony alakról, ami miatt mindig aggódtam, hogy nem eszik eleget, de bebizonyította, hogy olykor nálam is többet eszik. De mindegy is, Lee Felix számomra maga a tökéletesség. És az is marad, történjen bármi.
-- Oppa, mégsem ízlik?
-- Dee... Oh elbambultam, ne haragudj -- ettem meg a maradék palacsintát, amit a szám elé tartott, ő pedig felkuncogott.
-- Te mindig.
-- Van kit bámulnom napestig -- pusziltam ajkaira.
-- De zavarba hozol...
-- Pedig évek óta ezt csinálom, Drágám -- simítottam oldalára.
-- Nem tudom megszokni -- nézett el.
-- Nem kötelező -- nevettem majd egyszerűen magamhoz öleltem.
-- Szeretlek, Oppa!
-- Én is szeretlek, Édes -- mosolyodtam el, majd elhúzódtam annyira, hogy lássam. -- Jut eszembe... ma elviszlek valahová, rendben? Mutatni szeretnék valamit.
-- Nekem oké. Mikor megyünk?
-- Reggeli után megfelel?
-- Rendben! -- vigyorodott el édesen, majd kaptam is a kövi palacsintát a számba, de én is etettem őt közben.
Reggeli után pedig felöltöztünk, Felix pedig ragaszkodott az egyik pulcsimhoz, hogy adjam kölcsön neki. Természetesen odaadtam, ő pedig boldogan felvette.
Az a pulóver még rám is nagy... emlékszem, mikor először volt rajta. Még akkoriban jött az Ent.-hez, és egy éjszaka lementünk sétálni, de véletlenül rossz pulcsit adtam neki kölcsön.. Azóta szerintem imádja -- én pedig akkor, ha rajta van, hisz aranyos benne.
Mondjuk, hogy pont jókor vette fel, mert ez egy különleges nap.
Ma van hetedik éve, hogy ismerjük egymást. 2017. szeptember 6., ma pedig 2024. szeptember 6.-a van. Gyorsan repül az idő.
Berry-t ezúttal itthon hagytuk, és Lixienek kinyitottam a kocsi ajtót, majd én is beültem, majd elindultunk a part felé. A napokban láttam, hogy 20 km-re van tőlünk, és tökéletes helyszínnek gondoltam, hogy elmenjünk oda, bár hűvös az idő sajnos. De ez rendben van, nem maradunk sokáig, hehe...
Felix nagy, csillogó szemekkel bámulta a tengert, majd a nyakamba ugrott, és legalább tízszer elmondta, mennyire imád, én meg csak vigyorogtam, mint egy idióta.
-- Én is szeretlek, Édes, de ne fojts meg -- kértem, mire nevetve elengedett, én pedig megfogtam a kezét. -- Szívem..?
-- Igen? -- simogatta mindkét kezem.
-- Tudod milyen nap van ma?
-- Igen, tudom. Ma van hét éve, hogy megtaláltál az esőben, mikor eltévedtem a városban... Sosem felejtem el -- mosolygott.
-- A válasz helyes, de csak félig -- kuncogtam, ő pedig értetlenül nézett rám. Aztán egyszerűen félig letérdeltem a homokba, és a zsebemből előhalásztam a kis dobozt, amit kinyitva Felix felé tartottam. Sosem láttam ennyi érzelmet egyszerre az arcán. Csak bámult rám, és a gyűrűkre felváltva, s le sem tagadhatta volna, hogy meglepődött, hisz szinte elbőgte magát az örömtől, ami nagyon boldoggá tett engem is. -- A válasz másik fele; ma van a nap, amikor felteszem a nagy kérdést, amit évek óta fel szerettem volna. Boldoggá tennél azzal, hogy hozzám jössz, Lee Felix? -- Mint amikor eltörik a mécses, úgy kezdett el sírni, a szájához kapva a kezét, heves bólintások közepette, majd nehezen megszólalt.
-- Igen, hozzád megyek! Igen, igen igen! -- mosolyodott el, még mindig könnyezve, én pedig felhúztam az ujjára az egyik ezüst gyűrűt, amin egy apró fekete Hold szimbólum volt, ő pedig felhúzta az enyémre azt, amelyiket a nap van.
-- Önző módon az enyém a Nap, hogy mindig velem legyél -- jegyeztem meg mosolyogva, ő pedig ismét a nyakamba ugrott, én pedig magamhoz öleltem.
-- Szeretlek, Chan! Nagyon, nagyon -- szipogott.
-- Én is szeretlek szívem. Mindennél jobban... viszont sajnálom, hogy ennyit kellett várnod erre.
-- Nem, Chan... erre sosem számítottam -- nézett rám. -- Tudtam, hogy sajnos sosem lehet esküvőnk, mert ugyanaz a nemünk, így eszembe sem jutott. Bár mélyen mindigis vágytam erre -- törölte meg a szemét.
-- Pedig lesz esküvőnk, édes. Itt pár éve engedélyezték, ahogy a bejegyzett élettársi kapcsolatot is -- pusziltam a homlokára.
-- Szeretlek -- nézett rám kiskutya szemekkel. -- Minden álmomat valóra váltod.
-- Amennyit csak tudok, valóra váltom -- simogattam arcát.

És ez volt az a pont, amikor azt kívántam, bár megállna az idő, és ott maradnék életem szerelmével a karjaimban, boldogan.
Akkor elhittem, hogy minden rendben lesz, de...
Csak ezután kezdett rosszabbodni a helyzet abban az átkozott házban.