WHAT THEY CANNOT SEE || ChanLix 2. ✔

17. ❝ Epilógus ❞

⌜ Chan szemszöge ⌝

Két napig tűkön ültem, és ha Jisung és Hyunjin nem jöttek volna vissza egy órával azután, hogy elküldtem őket haza, talán már éhen döglöttem volna... ugyanis csak fel-alá járkáltam a házban, kerestem Felixet, még az erdőbe is kinéztem volna, ha nem fognak vissza a fiúk azzal, hogy engem is elrabol az emberrabló. Legalább 20 percig árjázott arról Jisung, hogy miért maradjak a seggemen, és mit tegyek, ha újra felbukkan... azt hiszem, nem bírom tovább.
-- Szó sincs emberrablóról! Egy kicseszett démon van a házban, és elvitte Felixet, de már két napja várok Carter Atyára, hogy mentsük meg! -- hadartam el egy szuszra. -- Nem akartam elmondani, hogy ne ijedjetek meg, vagy netán röhögjetek ki, de évek óta hallom a szellemeket, Felix pedig látja is őket... Én sokáig nem tudtam aludni a hangoktól, amiket hallottam, de mikor Felix velem volt... csend lett, és van mai napig. Sajnálom srácok, de azt hiszem, nem bírom tovább, ez sok...
Férfi létemre elsírtam magam, és kicsit erősebben ütöttem a falba, mint kellett volna... kicsit véres lett, jön még ennél jobb?!
A fiúk persze döbbenten néztek rám, majd egymásra.
-- Egy démon elvitte? Jesszus... -- motyogta Han. -- Most hol lehet?
-- Ha tudnám, akkor rég itt lenne, és nem lenne veszélyben -- ültem le a kanapéra.
-- De mi történt itt? Mármint a házban, amiért démon van benne -- kérdezte halkan Hyunjin.
-- Felix beszélt vele, a lény pedig megmutatta neki. Volt egy nem épelméjű ember, megölte a feleségét és a kislányát, majd végzett önmagával is, de később többen meghaltak itt, mikor beköltöztek... csak legyen meg Lixie végre, addig nem nyugszom -- töröltem meg a szemem.
-- Biztosan meglesz, Felix erős és kitartó! Nem lesz semmi baj hyung, higyj benne! -- karolta át Han a vállamat. -- Tudod, ne vonzd be a rosszat!
-- Így van, higyjük abban, hogy meglesz -- helyeselte Hyunjin.
-- Köszönöm, srácok -- bólintottam aprót.
És ekkor megszólalt a csengő, én pedig felpattantam a kanapéról, hogy ajtót nyissak. Mit ne mondjak, igen megörültem Carter atyának!
-- Sajnálom, hogy ennyi ideig tartott, Mr Bang, de nem könnyű engedélyt szerezni.
-- Ugyan! Köszönöm, hogy ide fáradt! Oh, Mason -- biccentettem felé, hisz ő is épp akkor érkezett meg.
Beljebb engedtem őket, és egy gyors bemutatás után le is kísértem Carter atyát a pincébe. Azt mondta, hogy valami nagyon rossz történt odalent, talán onnan indult az egész, így ott is kell befejezni.
Mit ne mondjak... szörnyű volt. Amit a filmekben mutatnak az semmiség ahhoz képest, amit mi láttunk az ördögűzés alatt. Ráadásul mindezt úgy, hogy Felixet szállta meg... ahogy szenvedett, ordított, vergődött... nehéz volt végig nézni, lefogni még annál is nehezebb. Szerintem annyira szorította a kezem, hogy eltört az ujjam...
-- Mindhiába! William Jones szelleme nem fog nyugodni, amíg nem kap áldozatot!
-- Mégis mennyit akar? -- kérdeztem, bár hangom alig lehetett hallható miután az egész ház rázkódott, mintha földrengés lenne.
-- Nyolcat!
-- Chris, eddig hány szellem van itt? -- kérdezett Mason.
-- Hetet mondott Felix... hé, mi jár a~
-- Add vissza Felixet! -- kiabálta túl a hangzavart, Carter atya pedig nem hagyhatta abba a kántálást.
-- Meggondoltad, halandó? Nem kell kétszer kérned.
-- Mason, ne! Ne tedd!
-- Vigyázz rá Chris, élnie kell -- mosolyodott el, és mire bármit is mondhattam volna, hirtelen sötét lett, az Atya a szöveg végére ért, és mire felkapcsolódott újra a villany, Masonnek nyoma veszett, Felix pedig eláult a székben.
-- Jesszusom, Mason...
-- Mason Lewis bátran nézett szembe vele, az áldozata nem hiábavaló. A fiúból nem érzek egy cseppnyi gonosz erőt sem -- nyugtatott az atya. -- Hívd ki a mentőket, egy ideig eszméletlen lesz a párod.
Könnyeimet nyelve bólogattam, és emeltem fel Lixet, hogy vigyem fel.
Hál istennek túlélte, viszont... tele volt sebekkel, harapásokkal, lila foltokkal a teste minden pontján, mintha valaki megverte volna, és csurom vér volt. Nem beszélve arról, hogy olyannyira lefogyott, hogy alig ismertem rá először. Miután megköszöntem Carter Atyának a segítséget, feltűnt, hogy Hyun és Han sehol sincsenek, így kirohantam a házból, Lixiet a kanapén hagyva.
Hamar megtaláltam őket az erdő szélén, Han nem volt eszméleténél, Hyunjin pedig keltegette. Gyanús volt a dolog, de a pap megnyugtatott, hogy ez nem a démon műve, tehát nincs Jisungban, egyszerűen csak elájult, miután elesett. Kihívtam a mentőket, és elvitettük Jisungot és Felixet, Hyunnal pedig tűkön ülve vártuk, hogy bemehessünk hozzájuk.
-- Mostmár vége, ugye...?
-- Hála Masonnek igen, de végül megkapta a démon, amit akart... de ezek után biztosan nem maradok abban a házban -- bólintottam. -- Jisunggal mi történt?
-- Mikor folyt az ördögűzés, egyszerűen kirohant a házból, de mire kiértem, már eszméletlenül feküdt a földön -- nézett rám könnyes szemekkel, én pedig átöleltem.
-- Rendbe fog jönni!
-- Aggódom miatta, rossz előérzetem van -- suttogta.
-- Most én mondom azt, amit ti. Higyj abban, hogy jól lesz -- simogattam a hátát nyugtatás képpen.
-- Ne most Red Lights-ozzatok, hol vannak a fiúk?! -- hallottam meg Minho hangját, amitől megállt bennem az ütő, így elengedtem Hyunjint.
-- Ti? Itt? Megint?
-- Megint?! -- csattant fel Binie. -- Hyunjinék eltűntek, és tudtuk hogy visszafordultak, így követtük a példát. Hyunjin pedig nemrég írt, hogy kórházban vagytok, és hogy mi történt.
-- Aigoo... köszönöm, hogy itt vagytok -- sóhajtottam egy nagyot.
-- Ugyan már, Channie -- nevetett Lino. -- A fiúk hogy vannak?
-- Még nem ébredtek fel, de~
-- Lee Felix és Han Jise..Jisung Hozzátartozóik? -- jött ki a nővér.
-- Igen -- vágtuk rá egyszerre Hyunjinnal, majd amint engedélyt kaptunk, bementünk hozzájuk a saját kórtermükbe, hisz külön voltak. Felix már fent volt, így nagyon örültem neki.
-- Lixie! -- fogtam meg a kezét, amint leültem mellé.
-- Chan...? Mi történt? Han hol van?
-- Megszállt a démon, de sikeresen kiűzte belőled Carter Atya. Honnan tudsz Jisungról...? Épp alszik.
-- Nem tudom... remélem hamar felébred -- tárta szét a karját mosolyogva, így nem haboztam megölelni. Valószínűleg már csak az örömtől kezdett el sírni, de én csak mosolyogva bújta hozzá, és végre ki tudtam mondani egy biztos dolgot.
-- Mostmár minden rendben lesz.
-- Szeretlek, Chan -- suttogta.
-- Én is szeretlek, szívem.
-- Hellobello! -- jöttek be Minhoék is, Lix pedig igen meglepődött rajtuk.
-- Felébredt Csipkelixie? -- nevetett halkan Bin.
-- Nem látod, hogy nyitva van a szeme?! -- húzta össze szemöldökét Minho.
-- Jól van már! Amúgy boldog szülinapot utólag, Lixie
-- Köszönöm, srácok! Egy pillanat, hol van Mason?
-- Mason... -- lohadt le a mosoly az arcomról. -- Mason odaadta a lelkét helyetted, hogy élj.
Felix lefagyott, és csak a plafont kezdte bámulni. Nem hazudhattam neki, meg kellett mondanom... kicsit a kezére szorítottam, és nehezen megszólaltam. -- Nem akarná, hogy ezért elsírd magad. És tudod, hogy addig nem hal meg, amíg az emléke él.
-- Tudom -- suttogta, s felsóhajtott. -- Sosem felejtem el, hisz neki köszönhetem, hogy itt vagyok...
-- A szülei valószínűleg nem így fognak reagálni erre, de Carter Atya... oh nem is tudod, ő volt a pap, aki végrehajtotta az ördögűzést. Ismerte Masont, ő majd beszél a családjával.
-- Értem... rendben.
Nem hibáztatom érte, amiért csak nem bírta ki könnyek nélkül, szóval hagytam sírni.
Minho és Changbin pedig értetlenül pislogtak ránk, így képtelen voltam nekik is mindent elmesélni az elejétől a végéig.
Kicsit ki is akadtak, dehát nem csodálkozom, mert nem mindennapi az ilyen. De lényegében elhittek mindent, és kérdőre is vontak, hogy miért nem szóltunk egy szót sem.
Nos, másnap kiderült, hogy Han nem fog felébredni, mert kómába esett, ez pedig látszólag kikészítette Hyunjint...
Beszéltem vele négyszemközt, mikor csak ő volt Jisung kórtermében, és azt mondta, hogy a születésnapján akarta eljegyezni őt, de annyira fel volt csigázva amiatt, hogy meg akarta lepni Felixet és engem azzal, hogy beállítanak hozzánk, hogy inkább halasztotta a dolgot. De az, hogy most kómába esett, ki tudja mennyi időre, még mindig nem teheti ezt meg. És azt is elmondta már sírva, hogy annyira idegesítette, mikor Han túlpörgött és beszélt, akár egész nap, most azt kívánja, hogy ébredjen fel, és csak egy szót szóljon hozzá.
Nagy nehezen meg vigasztaltam, és rávettem, hogy aludjon egy kicsit, hisz szerintem két napja nem aludt, nem beszélve arról, hogy rám figyeltek két napon keresztül...
Másnap Felixet kiengedték a kórházból, és hazamentünk összepakolni, ugyanis találtam egy lakást Melbourne-ben. Ezek után szerintem erdő-fóbiám lett, szóval egy darabig nem akarok látni sok fát egy helyen, bár ez eléggé elkerülhetetlen.
Lixie azonnal belement a költözésbe, szóval nem kellett térden állva könyörögnöm, hehe...
-- Gyönyörű a kilátás, Oppa -- ölelte át derekam, miközben az ablakon nézett ki, de én inkább az ő alakját figyeltem, ahogy az ablak tükrözte.
-- Igen...
-- Ne engem nézz!
-- Ki mást kellene? -- kócoltam össze haját. -- Te vagy a párom.
-- Hihetetlen vagy -- forgatott szemet.
-- De szeretsz.
-- Hát... olyasmi -- engedett el.
-- Hey! Ez csúnya volt.
-- Inkább menjünk enni -- kuncogott, s elindult ki a szobából, de én máshogy értelmezve a dolgot, csak vissza húztam magamhoz, majd ölbe kaptam, hogy az ágyra tegyem, és fölé másszak.
-- Jó étvágyat -- csókoltam meg, amit nem hagyott viszonzatlanul, viszont eltolt magától.
-- Chan...
-- Mondd csak.
-- Köszönöm, hogy vagy nekem. Nagyon szeretlek -- simított végig az arcomon.
-- Én köszönöm, szívem. Szeretlek -- mosolyodtam el. -- De nem ezt akartad mondani az előbb, ugye?
-- Csak hogy aggódom még mindig Jisung és Hyunjin miatt... de nem megyek semmire sem azzal, ha ezen rágódom egész nap. Ezért köszönöm, hogy velem vagy, és nem hagysz magamba roskadni.
-- De ez természetes, Felix. És ne félj, Jisung fel fog ébredni, csak idő kérdése.
-- Valami nincs rendben ezzel a kómával... aznap éreztem egy lélek jelenlétét, és Jisung jutott eszembe. De ő nem lehetett, hisz él, csak eszméletlen.
-- Majd meglátogatjuk holnap is, rendben? -- pusziltam homlokára, ő pedig bólintott. -- Ne gondolj rosszra, ne vonzd be.
-- Van egy kis baj...
-- Micsoda?
-- Nem látom már őket. A kórház hemzsegni szokott a szellemektől. Egyet sem láttam.
-- De ez nem is negatív.
-- De, mert ha segítenem kell valakinek, nem tudok, és ha~
-- Baby... -- tettem mutatóujjam szája elé. -- Nyugodj meg, oké? Pihenned kellene.
-- Nem vagyok álmos...
-- Ezen segíthetünk -- hajoltam ismét ajkaira, hogy birtokba vegyem őket, és hogy egy újabb felejthetetlen éjszakában részesíthessem életem szerelmét.

__________________________________

Sziasztok! Szeretnék írni pár szót, remélem végig olvassátok...

Nos,

1. Újra írom a "Too Close"-t, mert pár dolgot kihagytam belőle, ennek fényében ennek a könyvnek is az lesz a sorsa.

2. Jó hír, haha. Lesz 3. kötet, de inkább csak mellékszál; HyunSung történettel (kb 5-10 fejezet).
*abban lesz a kis köszönetnyílványítás is haha*

3. Egyébként meg ezt a MinBin dolgot a Too Close-ban fejtem ki valószínűleg LoL

4. Az átírás azért lesz, hogy jobban ki tudjam dolgozni a sztorit, ugyanis a "What They Cannot See" e g y á l t a l á n n e m volt tervben a Too Close után (kb. akkor találhattam ki, mikor a Too Close a felénél járt xD). Szóval ez egy rögtönzött cuccli volt...

A várható átírás valószínűleg júniusban lesz, de majd eldől...
;- ;

5. Mindentől függetlenül remélem, hogy nektek jobban tetszett ez a könyv, mint nekem... olyan meh, mintha nem is én írtam volna xD

Köszönöm, hogy elolvastátok! Remélem hagytok véleményt magatok után, hehe...

Legyen szép napotok <3
*írja ezt 0:47-kor*

Xoxo: Diana <3