WHAT THEY CANNOT SEE || ChanLix 2. ✔

13. ➣ ❝ Sebek ❞

  Vér, és égett hús szagát éreztem, ami miatt igyekeztem mielőbb kinyitni a szemem. De amint ez megtörtént, pislákoló gyertyalángot fedeztem fel magam előtt. A beton hidege a csontjaimba hatolt, ahogy rövidnadrágban térdeltem rajta.
  A csuklóimon láncokat láttam, s szinte alig tudtam megmozdítani őket. Hihetetlenül gyengének éreztem magam, még pislogás közben is égett a szemem, a fülem zúgott, a fejen nehéznek tűnt, s mintha a betonhoz ragadtam volna. Éreztem, hogy a saját vérem végig csurog a hideg karjaimon.
  Nehezen felemeltem a fejem, és észre vettem ugyanazt a furcsa kört, amit mindig látok ebben a kicseszett pincében.

De vajon álmodok, vagy ez a valóság?

  A bőrömön érzem a hideg szellőt, de a pincében ez lehetetlen lenne… mégis érzem, hogy fájnak a vágások a végtagjaimon, és hogy a vérveszteség miatt lassan elveszítem az eszméletem.
  Hosszasan lehunytam a szemem, és próbáltam felébredni, de nem ment… ekkor éreztem, hogy szó szerint a nyakamba liheg valaki, majd egy pengét tartott a nyakamhoz az illető. Kipattantak a szemeim, s lélegzetem visszatartva, elfúló hangon szólaltam meg:
-- Te ki vagy, és mit akarsz tőlem?
-- Megmondtam, hogy menjetek el! Figyelmeztettelek számtalanszor, de ti még mindig itt vagytok! -- szólalt meg egy mély, nem evilági hang, amitől kirázott a hideg. -- Így bűnhődni fogtok, és a véretekkel fizettek! -- vette el a pengét a nyakamtól, majd megfogta a bal kezem, amin még mindig ott volt a törött ablak szilánk okozta hegem, és átlósan a tenyerembe vágott, elég mélyen, ami miatt fájdalmasan felnyögtem. El akartam rántani a kezem, de túl erősen fogott, és kaptam egy X-et a másik tenyeremre is. A vállamba, felkaromba, és csuklómba harapott, a fájdalomtól pedig már szinte ordítva könyörögtem, hogy hagyja abba… végül arra eszméltem fel, hogy Chan engem szólongat folyamatosan, és mikor legközelebb kinyitottam a szemem, ismét a kórteremben voltam.

-- Felix! Felix, szívem… csak álom volt! -- ölelt magához, én pedig szorosan hozzábújva igyekeztem gátat szabni az előtörő könnyeimnek, és próbáltam egyenletesen venni a levegőt.
Hála neki, sikerült is, viszont mikor kicsit eltávolodott tőlem, mintha lesokkolt volna…
-- Kicsim, mi ez a válladon? -- húzta félre a textilt, én pedig eltátott szájjal néztem a fognyomokra. Vér buggyant ki belőlük, s csak ekkor kezdtem el érezni, mennyire éget… és nem csak a vállamon éreztem.
Felülve az ágyban húztam fel a felsőm ujjait, és felfedeztem a többi heget magamon, amik szintén vérezni kezdtek. Ijedten, segélykérően néztem Chanra, hisz a vér szinte ömlött a sebekből.
-- C-Chan…
-- Szólok egy orvosnak, maradj itt! -- kelt ki az ágyból, és elindult ki a kórteremből, én pedig gyorsan kerestem a teremben valami éleset.
A szemem meg is akadt egy késen, ami Chan vacsorája mellé járt, de a tálcáért valahogy elfelejtettek jönni. A kezembe vettem, és remegő kézzel kentem a véremből a pengére, és átültem a kórteremben lévő kanapéra.

  Mégis hogy tudnám máshogy magyarázni a vágásokat? Így keltem fel? Senki se hinné el, csak idiótának néznének, vagy ki tudja…  
Igaz, hogy hirtelen majdnem zárt osztályra küldtek, de Chan kimagyarázta, hogy van pszichiáterem, csak gyakoriak a visszaeséseim… szerencsére elhitték, de persze el is láttak, hisz mindkét kezemen elvágta az ereim az a lény...
Miután bekötözték a csuklóim és kimentek a teremből, Chan leült mellém, és magához ölelt ismét.
-- Szívem, ez nagyon nem tetszik nekem…
-- Nekem sem -- szipogtam. -- Valamit tennünk kell… abban a házban szörnyű dolgok történtek.
-- Mire gondolsz? -- kérdezte, én pedig elvettem a telefonom a szekrényről, kikerestem a tegnap olvasott cikkeket, és a kezébe adtam. Figyelmesen végig olvasta az egészet, de mikor a Mason-ös részhez ért, meglepetten pislogott rám. -- Jön egy beszámolóval nekünk a pasas…
-- Igen… Channie?
-- Hoznál kávét? -- suttogtam szinte, ahogy a padlót figyeltem. -- Nem akarok aludni, amíg ilyenek történnek…
-- Felix, ezt nem csinálod~
-- Akkor veszek magamnak! Nem érdekel, mégegyszer nem akarok ilyen... ilyen félig valóságos álmot megélni! Tudod, mennyire féltem, és mennyire fájt? -- néztem rá komolyan.

  Hosszas gondolkodás után csak sóhajtott, és aprót bólintott, majd csak felkelt és elindult ki a teremből. Tudja, hogy milyen vagyok szerencsére… felesleges vitába szállnunk, ha már eldöntöttem ezt, és bár én is csak reménykedem, hogy nem alszok el. Hihetetlenül kimerültnek éreztem magam, pedig végig aludtam az éjszakát… idézőjelesen.
Chan hamarosan megérkezett két nagyobb pohárnyi kávéval, és leült mellém.
-- Te miért~
-- Majd hagyom, hogy egyedül csinálj butaságokat? Ki van zárva.
-- Rendben, de… jobban érzed magad, ugye?
-- Sokkal -- bólogatott, és a kávéba kortyolt, de tudtam, hogy hazudik.
Nem nézett a szemembe. Ha füllent, egyszerűen nem mer a szemembe nézni, ezzel pedig elárulja magát… de nem haragszom rá, viszont biztos nem hagyom sokat tevékenykedni.
-- Ne aggódj édes, este segítek fent maradni -- pillantott rám enyhén perverzen.
-- De… Christopher Bang!
-- Jó, csak gondoltam oldom a feszültséget… tudod, az nem segít, ha folyamatosan ezen kattogsz. Csak jobban magával ránt ez az egész… és most kurvára féltelek. Félek, hogy bajod esik, nem tudnék abban a tudatban élni, hogy veled történik valami… Isten ments. Kérlek, ne csinálj magadtól semmit anélkül, hogy ne tudnék róla, rendben? -- nézett rám komoly tekintettel, szinte a belsőmbe látott, én pedig bólintottam. -- Szeretlek, kicsim -- csókolt homlokon. -- Szellemek ide vagy oda… én veled leszek. Ha úgy döntesz, hogy nem alszol, akkor fent leszek veled.
-- Én is szeretlek, Channie. Köszönöm, hogy vagy nekem -- döntöttem vállára a fejem.
-- Mindig itt leszek, amig csak lélegezni tudok. Az életem értelméért bármit megteszek -- fogta meg a szabad kezem.
-- Ne mondj ilyeneket, zavarba jövök, és még el is sírom magam -- szipogtam is egyet, hisz valóban a sírás kerülgetett.
De ezúttal inkább csak a megkönnyebbülés és az öröm, hogy nem vagyok egyedül.
-- Sírj csak, én letörlöm a könnyeid, édesem -- simogatta kézfejem, én pedig kissé pironkodva a kávémba kortyoltam.
-- Jól van… mikor mehetünk? Ígértem, hogy sütök neked browniet -- váltottam témát.
-- Mindjárt jön a doki, utána.
-- Rendben.
-- De segíthet oppa, ugye?
-- Nem -- emeltem számhoz a poharat ismét.
-- De naa~
-- Hazamegyünk, és pihensz, nincs mese! Még nem vagy teljesen jól, kell idő mire begyógyul az a seb…
-- Persze, de attól tudok segédkezni -- kezdte, de épp megérkezett az orvos. 

  Elmondta, hogy cserélném kell a kötést neki, adott hozzá dolgokat is, majd azt mondta, menjünk vissza egy hét múlva, vagy ha közben kérdés vagy valami baj van, akkor kérdezzünk. Tehát miután ezzel megvoltunk, elmentünk boltba. Egy időbe beletelt, mivel megtaláltam az üzletsort, hehe… szerencse, hogy közel van a kórhához.
  Chant leültetem egy padra, én meg leléptem addig vásárolni egy-két dolgot, ami kell a brownie-hoz. Utána fogtunk egy taxit, és hazamentünk, Mason-nek meg írtam, hogy este hozza már haza Berryt nekünk.

___________________________________
Halihó!

Nem tudom láttátok-e, de kiírtam
a könyveim fülszövegeibe, hogy
melyiknek mikor érkezik a folytatása.

Nos, ez a könyv majd keddenként
frissül ^^'

Az idei évem 70%-át a könyveimnek szenteltem, szóval remélem várjátok szeretettel őket ^^

Xoxo:
Diana <3