Színházas szösszenetek

Rudolf

Amint benyúlt az asztal fiókjába, megérezte azt, amit keresett. Ott lapult évek óta, de Rudolf végre rávette magát arra, hogy használja. Eddig nem merte. Eddig úgy érezte, van jövője, képes tenni valamit a Monarchiáért és az emberekért. De most... Most minden reménye odaveszett. Valaki elárulta, valaki, akiben megbízott, egyenesen az apjához ment, és elmondta minden tervét. Pedig ő nem akart mást, mint megmenteni a haldokló Monarchiát...

- Rudolf, Magyarország királya - suttogta maga elé, arcán keserű mosollyal.

Ezt a címet viselte volna, ha minden úgy alakul, miként eltervezte. A magyar emberek elfogadták volna királyuknak, és ő végre szabad lehetett volna. Nem kellett volna az apjára, Taaffe grófra, és a sok kémre figyelnie, akiket azért küldtek mindig utána, hogy áruláson kapják... Nem. A maga ura lehetett volna. Igazi népkirály. És ami talán a legfontosabb, ott lett volna mellett ő is. Ő...

Rudolf szeméből egy könnycsepp gördült ki, amikor belegondolt, milyen élet várt volna rá Magyarország királyaként. Nem csupán azt tehette volna, amire született, hanem... Hanem azzal uralkodhatott volna, akit mindennél jobban szeretett. Mária... Mária igazi királyné lett volna. A magyarok őt is szerették volna. Ketten együtt úgy irányították volna az országot, ahogy tán még soha senki. De elkéstek. Mindennel elkéstek. Nem lesz belőlük király és királyné, és nem lehetnek egymáséi sem. Rudolf tudta ezt. Pontosan tudta.

Halk kopogás hallatszott az ajtón, majd belépett Mária.
- Készen állsz? - kérdezte halkan, ám a hangja nem remegett.

Rudolf szeméből is eltűnt minden könny, amint a lányra nézett. Ha eddig bármilyen kétely felmerült volna benne, most mind azonnal tovaszállt. Máriából olyan határozottság áradt, amit Rudolf azonnal megérzett, és gondolkodás nélkül vette elő a pisztolyt a fiókból.
- Készen.

Odalépett a lányhoz. Még egy utolsó hosszú, érzelmes csókot váltottak, aztán egyszerre húzták meg a ravaszt. Egyszerre intettek búcsút ennek a világnak.