Színházas szösszenetek

Draskóczy Ádám

A parancsnoknak elég volt csupán egy pillantás, és máris látta, hogy Antóniát örökre elvesztette. A nő gyönge mosollyal, melybe a szerelem csírája volt elültetve, nézett fel Kossuth Lajosra, minden magyar atyjára. Az egész bál alatt a férfiba karolt, egy másodpercre sem mozdult el mellőle, és úgy tett, mintha Ádám a világon sem volna.

Pedig ott volt. A bálterem egyik eldugott sarkában bújt meg, és várta a megfelelő pillanatot, hogy Antóniát táncra kérje. De hiába várta, az a pillanat soha nem jött el. A nő, kit Draskóczy évek, évtizedek óta rajongással szeretett, még csak a tekintetével sem kereste őt a tömegben, pedig biztosan tudta, hogy Ádám is jelen lesz a bálon.

- Ezért tettem meg mindent érte - gondolta a férfi, ajkán szomorú mosollyal. - Ezért lestem minden kívánságát, ezért vittem keresztül a forrongó Bécsen az életemet is kockáztatva. Gratulálok, Ádám, óriási balek vagy!

Az utolsó mondatot már suttogta, miközben egy hajtásra kiitta a pohara tartalmát. Kivételesen örült, amiért nincs a közelében senki, és tudomást sem vesznek róla. Végre nem kell az erős, határozott parancsnok bőrébe bújnia. Azon a kis eldugott helyen immár önmaga lehet, és úgy sirathatja be nem teljesült szerelmét, ahogy neki jólesik.

De a szerelme mellett az elvesztegetett éveket is siratta. Ádám egészen fiatalon szeretett bele Antóniába, és azóta szüntelenül leste minden kívánságát. A csillagokat is lehozta volna neki az égről, ha a nő éppen azt kívánja, annyira szerette. Nem akart mást, csak egy apró, elsuttogott "igen" feleletet a lánykérésére, és akkor bizony Draskóczy Ádám a világ legboldogabb férfia lett volna. De az az "igen" soha nem érkezett meg. Helyette kapott szájhúzást, hosszú sóhajt, és heves fejrázást.

Hogy nem vette eddig észre, hogy Antónia csupán kihasználja, és a szerelmét viszonozni sosem fogja? Miért kellett ennyi időnek eltelnie ahhoz, hogy a szeméről a rózsaszín köd végre felszálljon? Ádám ott, abban a pillanatban elátkozta magát. Legszívesebben azonnal golyót röpített volna a tulajdon fejébe, hogy véget vessen a szégyennek, ami elöntötte az egész lényét. De ehelyett hátát a hűvös falnak vetette, és kezében az üres pohárral nézte a teremben táncoló párokat. Aztán döntött.

- Soha többé nem fogsz rólam hallani, Farkasházy Antónia - suttogta maga elé, s a rejtett ajtón át távozott Buda várából.