Avatar: Mélyvízben ~ Aonung X Reader oc

Ahogy az ellenállók látják

Lassan, nagyon lassan fordultam hátra. Nem akartam elhinni, amit hallottam.

- Nem, az lehetetlen - suttogtam, mikor megpillantottam.

De mégis. Igen. Ő volt az, minden kétséget kizáróan. Ott állt előttem, kezében íjjal. Egy lépéssel hátrébb, két oldalán Kiri és Li'a.

- Neteyam! - Tuk meglepett, mégis örömről árulkodó hangja rántott vissza a tisztásra, emlékeztetve a szorult helyzetre, amiben voltunk.

Neteyam egyenlőre nem nézett ránk, egyedül Hewkort figyelte és a vesszőt úgy tartotta, hogy egyértelműen a két szeme közé talált volna, ha elengedi.

- Engedd el! - ismételte

Hewkor tekintete ode-oda cikázott Tuk és Neteyam között, majd belátta, hogy jobb nem kikezdeni a bátyámmal, így ellökte magától a húgom. Tuk majdnem felbukott, de végül sikerült megőriznie az egyensúlyát és gyorsan mellém futott. Én meg csak álltam sokkolódva és nem értettem, hogy mi van.

Lo'aknak eddigre sikerült összeszednie magát, és a bátyjához lépett. Ő csak mosolygogva nézett rá, várva, hogy reagáljon valamit, vagy egyáltalán felfogja azt, amit lát. Közben Tuk odaszaladt és jó szorosan megölelte.

- Neteyam - mondta vigyorogva. - Nagyon hiányoztál.

- Te is - ölelte vissza, majd Lo'akot is, aki egy rövid kis félretette a büszkeségét és szintén megölelte a bátyját.

Egyedül én nem mozdultam. A lábaim meg sem mozdultak, hiába próbáltam lépni. És sehogy sem tudtam felfogni. Itt van Neteyam. Itt van a bátyám, aki több mint egy hónapja meghalt. Most pedig előttem áll, él és virul, teljesen ép. Mintha nem lőtték volna le.

Percekig ölelték egymást, majd Neteyam hozzám fordult.

- Rey'ka, minden rendben?

Könnyek szöktek a szemembe. Úgy tűnik, hogy én vagyok a családból a legérzékenyebb, mert a többiek nem sírtak. De ez most egyáltalán nem érdekelt.

- Tényleg te vagy az? - a hangom remegett.

Erre nem mondott semmit, csak elém lépett. Én kinyújtottam a kezem és megérintettem a vállát. Most már biztos. Itt van, ő az, velem van. Visszakaptam a bátyámat.
Hevesen megöleltem, miközben egyre erősebb zokogás tört rám.

- Hol voltál? - sírtam. - Nagyon hiányoztál.

Éreztem, velem volt. A hátamat simogatta, próbálva megnyugtatni.

- Bocsi, nem akarok zavarni, de menni kéne - mondta Gekkó.

Én még mindig sokkolva, de körülnéztem. Az összes ellenálló minket nézett, de nem csináltak semmit.

- Itt valami nagyon nem oké - suttogta Li'a.

Csak nyugodtan álltak és figyeltek. Mintha várnának valamire. Hewkor kifejezetten elégedett képet vágott.

Körbenéztem és csak akkor kaptam magyarázatot a higgadtságukra, mikor az erdő sűrűjéből három alak lépett a tisztásra. Rögtön tudtam, hogy ellenállók és azt is, hogy nagy bajban vagyunk, mert ezek nem gyerekek voltak. Két férfi volt, az egyikük egyértelműen az olo'eyktan, a másik talán egy harcos. A nő pedig a tsahik lehetett.
Mindannyian hátrálni kezdtünk.

- Gekkó, vidd innen a lányokat - sziszegte Neteyam, hogy mások ne hallják, mit mond.

- Én maradok - rázta a fejét Li'a, én pedig helyeslően bólogattam.

- Én is.

- Üdvözöllek titeket - szólalt meg ekkor az olo'eyktan. - Én Ra'kor vagyok. - Nem válaszoltunk, csak ellenségesen méregettük. - Szeretnék elnézést kérni a fiam viselkedése miatt.