Szabályszegők Előrendelhető!

1. fejezet

Lucy

Dominic Streep az utánozhatatlanul tökéletes mosolyával, mellyel erőszeretettel vigyorgott a lányokra, karizmatikus arcvonásával, rosszfiúsan kócos, mégis rendezett barna hajával és sötétzöld szemeivel messze kiakasztotta a milyen-srácok-felé-is-vonzódom skálát. Ezen felül már csak ráadásnak számított a kosárlabdásoknál előnynek számító magassága és az izmos teste. Tényleg úgy nézett ki, mintha csak a kedvenc könyvszereplőm sétált volna ki a kopott lapok közül és arra várna, hogy a nyakába borulva szerelmet valljak neki.

Csak hogy egyetlen egy bökkenő volt ezzel. Vagyis több, de ez részletkérdés.

Dominic se nem ismert engem (talán még a létezésemet is megkérdőjelezné, ha valaki rám kérdezne), se nem tartozott a könnyen megközelíthető srácok körébe. Hogy ezt honnan tudom? Napjában háromszor hallottam a lánymosdóban panaszkodni a delikvenseket, hogy kit utasított el, kinek a randijára nem ment el és a többi és a többi. De ezek még nem is voltak kriminális problémák.

A legnagyobb gond az volt, hogyha mindez nem is számított volna, mert tételezzük fel, hogy egy teljesen más dimenzióban vagyunk ahol Dom érezni kezd irántam valamit, képtelen lennék viszonozni azt felé. Mert szentül meg vagyok győződve, hogy a szerelem nem oszt nekem lapokat, hiszen az elmúlt húsz évem alatt egyetlen egyszer sem voltam szerelmes. Pedig nagyon próbálkoztam. Volt korábban egy srác, Terence, akivel megvolt a kölcsönös szimpátia. Randiztunk többször is, de a szenvedély lángja még az ötödik találkozás után sem lobbant fel. Igaz, hogy nem volt valami udvarias meg kedves se, de nála nagyobb szoknyapecérek is találtak maguknak barátnőt, vagyis nem vele volt a gond. Aggódni kezdtem, mivel a barátnőim mind azt mondták, hogy akkor hagyjam, és ne fecséreljem az időm rá. Csalódott voltam, fogalmam se volt, hogy mi a probléma velem. Egyszerűen nem éreztem, hogy a tudatomat elöntené a rózsaszín köd, nem vigyorogtam mellette, mint a tejbetök és fogalmam se volt, hogy mit rontok el folyamatosan. A barátaim és a környezetemben élők mind túlestek már az első szívfájdalmukon, illetve egyikük se volt már szűz, így muszájnak éreztem, hogy lépéseket tegyek. Radikálisakat. Nem akartam lemaradni, haladni akartam velük, tartani a tempót és nem kimaradni olyan dolgokból, amik a beszélgetések tárgyát jelentették 90%-ban.

Ezért is lépkedtem a széksorok között ennyire magabiztosan; mert az égvilágon semmi vesztenivalóm nem volt. Ha nemet mond, vállat rántok, sarkon fordulva kisétálok az előadó teremből és megyek a következő órámra. Ellenkező esetben pedig mindketten kellemes időt töltünk majd egymás társaságában, míg én végre úgy érezhetem magam, mint egy átlagos egyetemista élménylemaradás nélkül.

Istenem, mennyire nem akartam a különc lány lenni többé! Bármit hajlandó lettem volna megtenni ezért!

Továbbá hatalmas előnynek éreztem, hogy a monogámiától messze eső viszonnyal a tarsolyomban közeledem felé. Miért mondana rá nemet?

Elgondolkodtam azon, hogy normális esetben nem kellene-e a torkomban dobognia a szívemnek? Izzadnia a tenyeremnek vagy remegnie a lábaimnak az idegességtől? Mert hát nem mindennapi beszélgetésre készültem ezzel a szépfiúval. Terveim voltak vele. Habár legalább százszor lejátszottam ezt a jelenetet a tükör előtt, így nem sok meglepetés érhetett. Pontosan tudtam, hogy mit akarok és mit fogok mondani.

Dominic mintha észre se vette volna, hogy felé közeledem, lehajtott fejjel indult el ő is a padok közt és került ki, hogy a lépcsőre lépjen. Beelőzött, az udvariasság apró jelét sem képviselve.

Immáron csak mi ketten tartózkodtunk a helyiségben.

– Dominic! Állj meg egy kicsit! – szóltam utána, miután töretlenül haladt a kijárat felé. A hangomban csengő elszántság hatásosnak bizonyult, Dom megtorpant, majd felvont szemöldökkel fordult felém.