Szabályszegők Előrendelhető!

5. fejezet

Dominic

Nem tudhattam biztosra, hogy Lucy eljön-e a kávézóba, mivel az üzenetemre nem válaszolt, amiben elküldtem neki a helyszínt és az időpontot, csak leláttamozta, ami teljességgel kikészített. A várakozás nem tartozott az erősségeim közé, így hamar elkezdtem készülődni, hogy lekössem a gondolataimat és ne őrlődjek.

Nem azért nem válaszolt, mert még arra se méltat, hogy lekoptasson a történtek után, ezer százalék, hogy nem. Valami közbejöhetett és elfelejtett írni. Ez lehetett az egyetlen logikus magyarázat.

Egy gyors zuhany és hajmosás után felvettem a fekete ingemet, hogy egy kicsit elegánsabb és figyelemfelkeltőbb megjelenést kölcsönözzön az amúgy lezsernek megszokott viseletemnek. A vonzó külső sokszor előnyt jelenthet és mivel nekem feltett szándékomban állt Lucy tekintetét magamra és csakis magamra irányítani, kénytelen voltam mindent elkövetni ennek érdekében. A biztonság kedvéért még egy kevéske kölnit is magamra locsoltam, arra az esetre, ha nem felelne meg neki a látszat. Az illatom legalább vésődjön az emlékezetébe!

Barna hajamat kócosra szárítottam, így a tincsek ide-oda szálltak, miközben öles léptekkel közeledtem a kávézó irányába. Furcsa izgalom járta át a testem, a lábaim bizonytalanul előzték meg egymást újra és újra. Mintha bármelyik pillanatban összerogyhatnék a tömegben, amit mindenképpen szerettem volna elkerülni, hiszen makulátlan küllemmel akartam Lucyt elcsábítani, ami lényegében félig már sikerült, hiszen bevallotta, hogy helyes pasinak tart, de nem akartam elbízni magam. Minden itt volt a kezemben, csak okosan kellett kijátszanom a lapjaimat.

A kis helyiséghez megérkezve azonnal helyet foglaltam a teraszon egy sarokba elhelyezett asztalnál, hogy folyamatosan figyelhessem a járókelőket. Igaz, hogy még volt vissza legalább negyedóra a megbeszélt időpontig, de nem akartam, hogy véletlenül hamarabb ideérjen és várnia kelljen rám.

A francba is, hiszen még abba se lehettem biztos, hogy eljön!

Alig észrevehetően megráztam a fejem, hogy a negatív gondolataimat száműzzem. Hátra dőltem a székemen, majd előhúztam a zsebemből a telefonom és ellenőriztem, hogy nem érkezett-e valami üzenetem tőle.

Csalódottan bámultam a képernyőt, amikor tudomásul vettem, hogy Lucy továbbra sem adott magáról életjelet. Az asztalra csaptam a készüléket és fújtattam egyet.

Fogalmam se volt, hogy mégis miért jöttem el, hiszen tök egyértelműen közölte velem a hallgatásával, hogy nem kíváncsi sem rám sem a feltételeimre. Én mégis, valamiért biztosra véltem, hogy ez nem jelent semmit. Milyen naiv vagyok!

Harapdálni kezdtem a számat belülről, a lábaim az asztal alatt úgy rázkódtak, mintha éppen arra várnék, hogy behívjanak vizsgázni. Pedig erről szó sem volt. Lenyeltem a bizonytalanságot és próbáltam nem foglalkozni azzal a ténnyel, hogy felültettem saját magam és, hogy minden bizonnyal hihetetlenül idétlenül nézek ki itt ülve egyedül, teljesen kinyalva. A vak is látná, hogy várok valakire, aki nem fog eljönni.

Mennyire szánalmas látszatot kelthetek!

Az érzékszerveim ez pillanat tört része alatt kiélesedtek és hangos vihogás ütötte meg a fülem. A látásom mintha beszűkült volna, csak a szemem sarkából a terasszal szembeni padon ücsörgő korombeliekre tudtam figyelni. Mintha senki más nem lézengett volna az utcán a késő délutáni órákban. Nagyon nyeltem, mikor észrevettem, hogy az én irányomba pislognak. Pont engem néztek, fejüket összedugták és halkan sutyorogtak valamiről, hogy a hangjukat még véletlenül se sodorja felém a gyenge szél.