GOLDEN LIFE - Jungkook ff.

8.

❤︎

Beesteledett mire EunAra hazaért. Már annyiszor kiakadt a szüleinek amiatt, hogy testőrt küldenek utána, hogy ezúttal szinte már teljesen hidegen hagyta. Azt állították, hogy a védelme érdekében követi őt mindenhová, de tudta, hogy csak tudni szeretnék merre járt és kivel mit beszélt. Tisztában volt vele, hogy ezúttal is be fog számolni mindenről az a napszemüveges izomagy és már alig várta, hogy számon kérjék. Nem is igyekezett halkan a szobájába osonni. Mindenki jelentést tett mindenről, amit épp csinált, ezért csak percek kérdése volt, hogy szülei megtudják, hogy itthon van.

Sóhajtva letette a táskáját az asztalára, majd csípőre tett kézzel nézett körbe a szürkére és fehérre festett szobájába. Az ágyához lépett, melyen akár három személy is kényelmesen elfért volna, és elkezdte rendezgetni a párnáit, hátha azzal sikerül lefoglalnia valamelyest a kattogó elméjét. Folyton azon járt az agya, hogy vajon Jungkook, a boltból, hívni fogja-e.
Volt egy terve EunAra-nak. Igazából csak egy ötletfoszlánya, de még azt se tudta, hogy mit szeretne elérni vele. Abban a pillanatban minden valahogy jó ötletnek tűnt, de még várt rá egy hosszú fürdőzés és egy egész éjszaka, hogy ezen gondolkodjon.

A várt ajtónyitódás szakította félbe a pakolászását. Frusztráltan kifújta a levegőjét és az ajtó felé fordult, de meglepetésére egyedül az anyja lépett be a szobájába. Értetlenül nézte, ahogy az idősebb nő felé tart, majd egyszer csak csattant a tenyere az arcán. Kellett egy pillanat mire sikerült felfognia, hogy kezet emelt rá az anyja és csak utána tudott hozzányúlni az akkor már égő bőréhez, majd nagy szemekkel nézte, ahogy az előtte lévő szinte füstöl.

- Még is mit képzeltél? - mondta MinJung mérgesen. - Hogy hagyhattad itt a vendégeket egy szó nélkül? - sziszegte ijesztően. EunAra pislogott kettőt mielőtt megszólalt.

- Én úgy emlékszem, hogy elnézésüket kérve távoztam az asztaltól. - mondta értetlenkedve.

- Oh, igazán!? Na és mikor JaeJae utánad ment? Mindent elmondott. Elmondta, hogy szó nélkül elhajtottál az autóddal. - kezével hadonászott MinJung, de valahogy az erőteljes szavai már nem hatottak el a lánya szívéhez. Azzal, hogy megpofozta EunAra minden érzelmét elzárta. Ezt az évek során kialakult reflexet a lénye hozta létre annak érdekébe, hogy ne sérüljön többet lelkileg. Bambán figyelte, ahogy anyja magyaráz mindenről. Visító hangja csak tompán jutott el az elméjéig. A vádak, miszerint hálátlan, udvariatlan és nem méltó a Choi névhez. Egyik fülén be másikon ki. Még az se lepte meg, hogy ennyire kilépett a gondosan felépített álcájából a szülője.

- Szedd össze magad, mert ha így viselkedsz továbbra is, nem fogod megérdemelni, hogy vezesd a cégünket. - az aljánál kezdte húzkodni elegáns blézerét anyja, hangja végre nem fröcsögött az indulattól és mélyebb lett az addig fülsértően magas orgánumához képest. Nem szólt erre semmit EunAra. Sokszor elmondta, hogy nem fog a családi vállalkozás élére állni és esze-ágába se volt magát ennyiszer ismételni.

- Tudod mit! Komolyan elgondolkoztam, esküszöm én tényleg megpróbáltam elvetni azt az ötletet, amit Jaehyun-nal kapcsolatban vetettem fel, de mostmár világos, hogy tényleg egy férfi kell neked, hogy kicsit megregulázzon. - mondta hirtelen MinJung, mire a lánya köpni nyelni alig tudott. Reménykedett, hogy anyja a korábbit csak az érzelmei miatt vágta oda a fejéhez.

- Ugyan! Arra egyáltalán nincs szükség, hogy...

- De, de. Szükség van rá. - vágott a szavába anyja.
- Gondolj csak bele. Lassan harminc vagy és férj nélküli. - folytatta. - Hozzá fogsz menni Jaehyun-hoz. - ellenkezést nem tűrő, határozott hangnemben ejtette ki a szavakat a száján, ami valóságos végítélet volt EunAra számára.

- Kizárt. - habozás nélkül vágta rá szinte a lány.

- Ez a tökéletes megoldás.

- Nem.

- A Kang családdal úgyis jó viszonyt ápolunk.

- Nem!

- És ők mondták, hogy eljátszottak a gondolattal, hogy ti ketten... igen. Így lesz ez jó!

- Hallod te magad? - EunAra hangja kétségbeesetten szelte át a szobáját. Anyja a hangnem miatt meglepetten nézett rá. - Hozzá akarsz adni valakihez az én beleegyezésem nélkül? - kérdezte keservesen, hisz nem gondolta, hogy szülei tényleg tudnak még az eddigieknél is mélyebbre süllyedni.

- Sokszor volt a köreinkben elrendezett házasság. Ha majd idősebb leszel hidd el meg fogod érteni. - mondta kifejezéstelen arccal MinJung és megindult az ajtó felé, hogy kimenjen a szobából. Örülhetett volna, amiatt a lánya, hogy nem említette a mai napot, de a fiatalabb csak reményt vesztve lépett egyet szülője után.

- Ezt nem teheted! Ezt nem tehetitek. - kiabálta EunAra, de ezúttal az anyjáról potyogott le minden szava.

- Pár nap múlva gála. Addig barátkozz meg a gondolattal. Holnap pedig minden részletet megbeszélünk. Jó éjszakát. - hivatalosan beszélt MinJung, mintha nem is a lányával beszélne épp.

- Nincs ezen mit meg... beszélnünk... - tiltakozását az ajtó csukódása szakította félbe. Egyedül maradt. Egyre hevesebben vette a levegőt, a vállai gyorsabban kezdtek emelkedni. Kapkodni kezdte a tekintetét a szobájában és a fejében újra és újra lejátszódott minden, amit az imént az anyja mondott neki. Zihált, elszorult a torka és a mellkasánál egy szúró fájdalom kezdett el egyre csak erősödni.

"Hozzá fogsz menni Jaehyun-hoz."

"Ez a tökéletes megoldás."

"Majd ha idősebb leszel... meg fogod érteni."

- Mi vagyok én gyerek? Hogy majd ha idősebb leszek megértem??? - fogait összeszorítva kiáltott fel és dühébe lesöpört mindent az asztaláról. Azt hitte, hogy anyja csak mérgében mondta a korábbit és komolyan reménykedett abban, hogy nem akarja akarata ellenére hozzáadni valakihez.
- Nem fogok hozzámenni senkihez, amíg én úgy nem döntök. - verte, ütötte az asztalát és lassan úgy érezte, hogy az energiájával a heves érzelmei is elhagyják a testét. Könnyek gyűltek a szemeiben, majd szép lassan el kezdtek lecsordogálni az arcán. Egyre jobban és jobban sírt, miközben eltámolygott az ágyáig, hogy nyakába húzva a puha takaróját zokogni kezdjen. A könnyeit szép lassan vizes foltként szívta magába a paplanja.

Nem is emlékezett arra, hogy mikor sírt ennyire utoljára. Fél órán keresztül úgy tűnt, hogy nem fogja tudni sose abbahagyni, de aztán lassan tompulni kezdett az agya és a teste elkezdte megnyugtatni saját magát. Szívverése és légzése lassan normalizálódni kezdett, majd elérte azt a pontot, hogy szinte lassabb lett, mint szokott.

Csak bámult ki a fejéből a bedagadt szemeivel. Nézte az ajtót, amin az anyja olyan érzelemmentesen kiment, nézte a földön heverő dolgait, amiket az imént lesöpört oda. Nem tudott elaludni, nem tudott kikászálódni az ágyából, hogy fürödni menjen, mivel bár az elméjére köd telepedett, ő mégis azon gondolkozott, hogy mit tegyen annak érdekébe, hogy megszabaduljon Jaehyun-tól. Valahogy mindig a boltban lévő srác jutott eszébe, de nem tudta, hogy miért őt látja megoldásként. Annyira más volt az ő megszokott világához képest. Talán ezért volt ő az egyetlen lehetőség számára, mint kiút.

"A más talán megmenthet."

Lehet az ismeretlen vonzotta ennyire EunAra figyelmét. Láthatta a lázadás nyújtotta szabadságot a fiú tetoválásaiban és piercingjeiben. Már csak az volt kérdés, hogy vajon fel fogja-e hívni a lányt a feketehajú, hisz EunAra csak a keresztnevét tudta, ami édeskevés volt ahhoz, hogy akár egy platformon is meg tudja találni. Annyira gondolkozott valami megoldáson, hogy teste automatikusan kikelt az ágyból, hogy el tudjon menni fürdeni, lemosva magáról az aznap ráragadt koszt.

Nem mellesleg a legjobb ötletek mindig fürdés közben jönnek, nem de bár?