Két hétnyi szerelem - sskk short novel- Befejezett

Esélyek

- Hiszek neked.... nem olyannak ismerlek, aki szórakozásból csinál ilyeneket.

- Akutagawa?

- Elhiszem neked, hogy ennyire szerelmes vagy belém...

Bújt hozzám. Kapaszkodott belém és mégis remegett közben. Sosem láttam korábban ilyennek. Ennyire el tudta előlem rejteni, hogy mennyire szenved miattam? Hiszen régen, ha gonoszkodtam vele akkor is inkább csak csendben maradt nem szólt vissza. Így visszagondolva... Tényleg csendesebb volt az utóbbi időben. Lehet pont azért, hogy ne adjon okot nekem arra, hogy veszekedjek vele? Szerette volna, ha jobban megtűröm a közelemben.

- Jinko... – suttogtam, hiszen tudtam még nem aludt el.

- Igen?

- Miért?

- Hm?

- Miért szerettél belém? Nem hiszem, hogy tettem volna bármit is amivel kiérdemeltem volna az érzéseidet... sőt.... éppen ellenkezőleg... csak azt érdemelném meg a tetteim után, hogy utálj engem....

- De nem utállak... Akutagawa... én szeretlek téged....

- Igen.... tudom... de úgy érzem nem érdemeltem ezt ki... mindig gonosz voltam veled. Meg akartalak ölni.

- De nem tetted. És hány alkalommal megmentetted már az életemet.... miért tetted?

- Nem tudom...

Tényleg nem tudtam. Sem az ő sem a saját kérdéseimre nem tudtam választ adni. Csak azt éreztem abban a helyzetben, hogy nincs jogom többé ahhoz, hogy úgy bánjak vele, mint korábban. Annyi gonoszságon át Jinko mégis meglátott bennem valamit. Valamit, amivel elnyertem a szívét.

Már a gondolattól is forrónak éreztem a világot. És nem segített a helyzetemen, hogy Jinko még mindig sorosan hozzám bújt. Remegett. De most máshogyan. Talán fázott.

Magától mozdult a testem. Visszadöntöttem őt, hogy megint a térdein üljön. Értetlenül nézett rám. Annyira esetlennek tűnt. Már én is térdre húztam magamat vele szemben és ahogy felálltam átkaroltam két kézzel a derekát. Riadtam nyögött fel, ahogy felemeltem. De átölelte a nyakamat. Belepirult abba, hogy így állítottam talpra. De ennél többről volt szó. Felemeltem. És ő az első lépésem után körbe fonta a derekamat lábaival.

Láttam gőzölögni a fejét míg így átvittem a hálóba. Ennyire közel lehetett hozzám. Lehet már képzelte is el, hogy a karjaimban tartom őt. Most megtörtént nagyon zavarba hozhattam ezzel. Lettem a futonra és ahogy magunkra húztam a takarót megint átöleltem. Ekkor jutott csak szóhoz.

- A-Akutagawa?

- Csak ma...

- Mi?

- Csak ma este.... ne képzelj bele többet...

Magamhoz öleltem és a feje a szívemhez került. Nem gondoltam korábban, hogy valaha is lesz olyan, hogy engedem neki ilyen közel lenni hozzám.

Sírt. De közben mosolygott. Egyszerűen... Nem tudtam úgy ránézni, mint azelőtt. Megsajnáltam. És szégyelltem magamat. Nem értettem az okát, de úgy éreztem ez a minimum, amit meg kell neki most engednem. Sokkal többet kellene vele foglalkoznom.

És fogok is! Meg akarom érteni, hogy mit érez. Hogy miért engem? Annyi ember közül, aki sokkal jobban megérdemelné, hogy egy ilyen fiú őt szeresse.... miért én? Hogy lehettem én az, aki megkapta őt?

Mármint.... megkapta? Megkaptam? Ő az enyém már? Jinko nem tartozik hozzám... nem érdemeltem ki. Nem nevezhetem őt a sajátomnak.

Kicsit szorosabban ölelhettem mert nyögött egyet.