Két hétnyi szerelem - sskk short novel- Befejezett

Titkok; Rejtélyek; Valóság

- Egy gyerek? Mégis, hogy kerülne ide? Ez egy régen elhagyatott szentély.

Már bejöttünk a romos épületbe, kerülgettük a törmelékeket. Jinko továbbra is minden érzékszervével figyelt. Minden rezzenést észrevett. De főleg csak a helyi élővilág mozgolódott. Nem akart kiabálni mert félt, hogy elijeszti a hang forrását. Óvatosan tapogatóztunk a sötétben.

Kivételesen előre engedtem mert ő sokkal jobban látott ilyen fényviszonyok között. Én mögötte haladtam Rashomon-t készenlétben tartva, hogy ha bármi támad megvédhessem a tigrist. Bár egyelőre úgy tűnt, hogy maximum a fejünkre szakadó mennyezet lesz majd az egyetlen, amit ártalmatlanná kell tennem, ha megindul. Mert nem igazán állt biztosan a helyén.

Emiatt sem értettem, hogy miért jött volna be ide egy gyerek. Korábban sem jártak a környékünkön. Senki, felnőttek sem, nemhogy kisgyerekek. De Jinko állítása szerint nagyon fiatal volt a hang forrása. A vérének szagát követte. Mert a hangját már nem hallotta. Így jutottunk el a belső szentélybe.

Itt már én is éreztem a vért. A szoba hátulsó falán volt egy hasadék. Ennek a szélét is vér borította. Nem sok, de elég volt ahhoz, hogy a sötétben is látni lehessen. Azt a minimális fényt is annak köszönhettük, hogy a tetőn már voltak lyukak. Ezeken keresztül szűrődött be a telihold fénye.

- Jinko... ez...

- Egy tenyér lenyomata...

- Nagyon apró kéz hagyhatta itt. Mit gondolsz? Milyen régi lehet?

- Friss... Túlságosan is friss. Mikor elindultunk még egészen biztosan nem volt itt. Akkor is éreztem volna.

- Biztos vagy benne?

- Teljesen. Ez leghamarabb fél órája lehet itt. Mert a szaga még nagyon frissnek tűnik, de már megszáradt.

- Hol keressük?

- Én tovább megyek a hasadékon. Addig te nézz körbe ebben a szobában. - már indult volna mikor megragadtam a karját.

- Elfelejtheted! Biztosan nem hagyom, hogy egyedül menj tovább!

- Nem kell féltened! Friss levegő áramlik be a résen keresztül. A szabadba vezet. Itt jöhetett be. De meg akarom nézni, hogy visszafordult e? Lehet, hogy még itt van a szobában. Keresd meg. Csak megnézem milyen messze van ennek a vége és jövök vissza.

- Rendben... De... Ha bajod esik meg is verlek hallod!

- Igen. Igen hallom. - mosolygott rám majd eltűnt a résen keresztül.

Olyan különös... Régen az sem érdekelt volna, ha belehal a kis magánakcióiba... Ez nem igaz! Nem... régen sem hagytam, hogy meghaljon. Nem is tudom miért tettem akkor. Amikor először harcoltunk egymás oldalán megmentettem. Kétszer is. Az elsőt még megértettem mert nem nyertem volna, ha hagyom lezuhanni. De mikor ott akart maradni, hogy Kyouka-t megmentse mert azt hitte bele fog halni az ütközésbe...

Nem tudom, miért mentettem meg. nem tudom miért mozdult magától a testem. Nem gondolkodtam akkor. Csak megragadtam a nyakát és magammal húztam. Ellenkezett végig. De meg sem hallottam. Én adtam rá az ejtőernyőt is mert nem volt hajlandó felvenni. És fogtam a karját mikor kiugrottam, hogy ő is jöjjön velem. Még a zsinórt is én húztam meg, hogy kioldjam az ernyőjét. Csak utána foglalkoztam magammal.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy azt akkor miért tettem. Nem tudtam rá választ adni. De arra tisztán emlékszem, hogy egyetlen egy gondolat ismétlődött a fejemben. "Nem hagyhatom őt itt!" És el is végeztem ezt a feladatot. Megmentettem. Még úgy is, hogy akkor Dazai san nem utasított erre.