Anna x Adrián | jófalvai nyár

11. Fejezet: Füst

Jolka szemszöge:

A tűz ugyan kioltódott, de a füstje még látható, és érezhető is volt. Az ottlevők hajai nagyrészben felvették a szagot, sőt, a ruhájaik is, de a sok füstillatú ember között senki nem érezte meg. Helyette folytatódott az ünneplés. Egész sötét volt már, amikor hazarohantam Manócskával Évához, hogy akácot szedjünk, meg hozzunk mézet, meg vizet. Meg rózsát. Mert az is kell. Ahogy a kosárral a kezemben visszatértünk, az első hozzám futó ismerősöm Dániel la volt.
-Abbó' mi lesz? - csatlakozott hozzánk a sétában, vissza a pokrócokhoz.
-Szerelmi bájital. - jelentettem ki.
-Na és kinek?
-Akinek kell - felelt Manócska, majd letette maga mellé a kis piros viharlámpáját.
-Aha - bólintott a termelő, és elment.
A pokrócra leülve el is kezdtük a munkát. Megfogtam egy átlagos, virágmintás tálat, amibe öntöttem a kútvízből, és raktam bele egy kis kanálnyi mézet.
-Na és most?
-Gondolom akác. Vagy rózsa. Mindegy - felelte a barátom, amire belemorzsoltam egy pár rózsaszirmot.

Adrián szemszöge:

Szinte életemért küzdve szaladtam Anna háza felé, amint rájöttem, milyen bunkó is voltam. Hamarosan ott álltam a kapuja előtt, bekiáltozva szobájába, levegőért kapkodva.
-Anna, kérlek nyisd ki az ajtót! Kérlek engedj be! - dörömböltem, az ablakban pedig megjelent egy lány alakja. Tudtam, ő az. Abbahagytam a kiáltozást, és a szemébe néztem. Az ablak nyitva állt, így hallottam hangját, ahogy azt mondta:
-Menj el, Adrián - szólt keservesen. Nem akartam elmenni, vele akartam lenni. Még alig telt el húsz perc, de már hiányzik
-Anna, kérlek! Én úgy... úgy szeretlek! - mondtam. Úgy éreztem, mintha először mondanám. Először mondtam volna? Láttam az arcán, hogy nem tud dönteni. Most utál engem, de nem tud elengedni, amiért nem tudom hibáztatni, hisz... hisz borzalmas barát vagyok. Hirtelen eltűnt az ablakból, amit egy ideig bámultam, hátha felbukkan, de helyette a bejárati ajtó nyílt ki, ahol kilépett Ő. Ugyan azt a kék virágos ruhát viselte mint az ünnepségen. Akkor is gyönyörű volt benne, de most, hogy az ablakon átszűrődő lámpa, és a messzi tűzrakás fénye is megvilágította, sokkal szebb volt. Mielőtt logikusan tudtam volna gondolkodni, odaszaladtam hozzá, és átöleltem. Egy ideig csak álltunk ott, ketten, egymásba burkolózva, én azt kívántam, bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat, de aztán rájöttem: az idő telni fog, ha akarjuk ha nem, és nem tudjuk, mit tartogat a jövő. Akár holnap is a Balassagyarmati Dr. Kenessey Albert kórházban, vagy a Bugát Pálban találhatom magam, szóval kit érdekel? Én azt mondom, Carpe diem, magyarul nem tudom, Karpe diem, ezért kihátráltam az ölelésből, és megcsókoltam, amit ő viszonzott.

Dániel la szemszöge:

-...Szóval én azt mondom: koccintsunk Jófalvára, a nyárra és a szerelemre! - emeltek meg poharam a körülöttem ülőknek, akik mosolyogva hallgattak engem. Mielőtt belekortyolhattam volna a bájitalba, amit az előbb Jolkáék kutymászoltak össze, ki tudja miért, megláttam két embert a távolban. "Ínnye hát ezek vagy a Tsz-esek vagy Annáék, és egyik rosszabb mint a másik" mint kiderült, utóbbi volt, pedig lehet, a Tsznek jobban örülnék.

-Mostmár hivatalosan is egy pár vagyunk! - kiáltotta boldogan Adrián, ami az őszintén megvallva, egy cseppet nem izgatott, de juhuhú.