Ha én lennék

Prológus

Az egyik legrosszabb tulajdonságom, hogy iszonyatosan sokat rágódok a múlton és nem tudok túllépni rajta. Hiába mondják az emberek, hogy ezt a problémát könnyen orvosolni lehet, én nem hiszek már benne. Sem a jóga, sem semmilyen terápia nem segített, egyszer még arra is vetemedtem, hogy kikértem egy pszichológus véleményét is. Szerintem nem túl meglepő, ha azt mondom, hogy semmire sem mentem vele. Ezért szerintem érthető, hogy huszonegy éves koromra arra jutottam, hogy el vagyok cseszve.

Nem a világ, nem az emberek, hanem én. Eléggé erős önkritika, nem? Sajnálatos módon születésemtől ez volt belém kódolva, és ezen már változtatni nem tudtam, és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem is akartam. Egészen kiskorom kezdete óta minden jel arra utalt, hogy valahol mélyen el voltam cseszve.

Nem hiszek már a sorsban és abban, hogy valamely rosszat jó követ. Ezért nem is tudom megérteni, hogy az emberek még mindig hogy tudnak ebben a szarságban hinni, még az gimi után is? Az egyetemen? Ez az idő nem volt elég, hogy megtanulják, hogy a világ, amiben élünk az egy nagy vetítés? Egy nagy, pofádba nyomott hazugság?

Az egész életünk arról szól, hogy mi nem jó rajtunk, hogy min kellene változtatni... Felszedtél pár kilót? Add le. Rossz jegyeket kaptál? Tanulj jobban. A másiknak már ez is megvan? Szerezd meg te is. Te még nem tartasz ott? Igyekezz. Te nem ő vagy? Hát próbálkozz, barátom.

A csúf igazság pedig az, hogy ez a világ teszi tönkre az embereket, tesz tönkre minket. Amíg azon igyekszünk, hogy hogyan legyünk jobbak, addig a világ halad a pusztulása felé. Nem tudom már ebben a szépet meglátni és talán ha ez túl pesszimistán is hangozhatna, kellene lennie egy olyan részemnek, ami még hisz? Hisz abban, hogy nem számít mások véleménye? Hisz abban, hogy egyedül csak én kellek a saját magam boldogságához? Hogy tökéletlenül is tökéletesek vagyunk?

Hát hogyne... Hinnék hogyha...

Hogyha a szüleim nem mindig azt nézték volna, hogy más hogy teljesít. Hogyha az egész életem nem arra lett volna építve, hogy neked igenis el kell érned valamit. Hogyha gimiben én kaptam volna meg az első helyezést a versenyen. Hogyha nem kellene mindig tettetnem. Hogyha én kaptam volna meg a srácot...

Hinnék hogyha...

Ha én lennék az a lány, akinek a szüleim hisznek.

Ha én lennék az a lány, aki nap, mint nap ragyog és közben nem fakul meg.

Ha én lennék az a lány, aki tényleg szívből tesz meg mindent és nem kényszerből.

Ha én lennék az a lány, akinek az álarca nem kezdett el megtörni és a barátai nem látnák másnak, mint aki.

Ha én lennék az ő helyében és egyszer az életben valami igazán az enyém lehetne.

Ez az az érzés, ami sosem hagy nyugodni és nem enged ellazulni. Megacéloz és egyben megtör. És ez egészen addig rendben is volt így, amíg nem találkoztam vele. Amíg nem éreztette azt velem, hogy nincs ebben a történetben ott az a bizonyos "ha". Miatta megkérdőjeleztem egy pillanatra az egész gondolkodásmódomat. Mintha csak egyetlen pillantásával azt üzente volna, hogy:

Szóval mi van, ha nem vagyok?

Szóval mi van, ha elég vagyok?

Szóval mi van, ha több vagyok annál, amit látsz?

És ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövettem. Mert a szív gyenge, a szív vak, és a legfájdalmasabb az egészben, hogy a szív azt hiszi, hogy elég. Őrület, ugye? Ez felülírja még az agy racionalitását is. Mert amíg az agy kétkedik és visszakozik, addig a szív cselekszik. Érzi azt, amit nem szabadna. Impulzívvá tesz és ő az egyetlen, aki eléri, hogy eless. De egy okos lány mit tesz mindig? Csak megerősödik és feláll.

Igen, egy okos lány.

Ez a történet pedig nem létezne, ha...

Ha én lennék az az okos lány.