Ha én lennék

6 fejezet

Najó, ezt a részt még karácsonyra terveztem, de ne haragudjatok, sok minden összejött és nemsokára le kell adnom az új könyvem kéziratát, úgyhogy most arra is kell még egy kicsit koncentrálnom. Meg elég sok minden történt, de most már új év van, új kezdet. Úgyhogy most már gyakrabban tervezem hozni a részeket.

Addig is kommenteljetek sokat, mindig olyan jól esik őket olvasni és sokkal több kedvem van leülni írni :))

Félelem. Reszketés. Fájdalom.

Ez a három nagyon gyakran együtt járt. Főleg a horror filmekben, illetve a krimikben, de ez most ugyebár teljesen más tészta volt...

Félelem.

Amikor valahogy felsegítesz egy majdnem két méteres pasit a földről és beülteted a kicsi kocsidba.

Reszketés.

Amikor remegő kézzel dugod be a slusszkulcsot és fordítod el, majd valahogy elvezetsz a legközelebbi kórházba.

Fájdalom.

Amikor a srác úgy néz rád, mintha te lennél a világának a közepe, de te pontosan tudod, hogy ez hazugság.

-Ne beszélj! Csitt! Koncentrálnom kell az útra!-mordulok rá, mert már nem bírtam, ahogy fecsegett.

-Nyugi már, kicsim, semmi bajom.-ismételte meg már vagy egy tucat alkalommal, és a kicsim megnevezéstől borsódzott a hátam.

-Ne hívj így, csak ne!-kértem meg rá halkan.

-Kicsim!-szólított meg újra.

-Mondtam már, hogy ne...

-Asszem hányni fogok!-szakította félbe a kezdetleges szentbeszédemet.

Egyből kitettem az indexet és lehúzódtam az útról, még szerencse, hogy viszonylag elhagyatott út mellett mentünk és füves rész volt az út mellett. Egyből ki is szállt a kocsiból és hányt. Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. Agyrázkódása volt. Nem kellett orvosnak lennem, hogy ezt meg tudjam mondani. Kikötöttem magam, és elővettem neki egy palack vizet, majd odavittem neki.

-Idd meg.-adtam át neki, ő pedig biccentett.

-Mégse vagyok olyan jól.-mondta végül és egészen megsajnáltam. Nem volt a legjobb formában és ez mind miattam történt.

Te jó ég! Lelöktem a lépcsőről!

Akkora egy marha vagyok, hiába érdemelte meg...

Pár percig még némán álldogáltunk egymás mellett, aztán visszaültünk a kocsiba.

-Aiden...-szólítottam meg és nem indultam el még.-Most te kamuzol? Vagy tényleg nem emlékszel semmire?-tettem fel a kimondatlan kérdést köztünk.

-Nem értem, Lola, miért hazudnék neked?-ráncolta a homlokát.

-Veszekedtünk, Aiden. Csúnya dolgokat mondtál nekem, semmi sem rémlik?-vontam fel a szemöldökömet és figyeltem minden egyes rezdülését. Meglepődött, úgy igazából, nem láttam rajta azt, hogy hazudna.

-Hát... Én...én nem emlékszem erre, de akkor sajnálom. Nem akartalak megbántani, Lola.-nyúlt volna a kezem felé, de elrántottam mielőtt hozzáérhetett volna és beindítottam a kocsit.

A kórházig fagyos volt a hangulat és már szólalt meg többször, én pedig nem voltam hajlandó ezen változtatni. Bíztam benne, hogy pár óra és visszatérnek az emlékei és örökre elfelejthetjük egymást. Ez így lett volna helyes, ezért rá se néztem az út alatt. Nem akartam bonyolítani.