Édes Remény

♡TWENTYONE♡

Hope Hoover

Szerintem még eddig soha nem voltam ennyire ideges mind amennyire most vagyok.

Williem autójában ülve miközben a családjához megyünk karácsonyozni. A lábam az idegességtől folyton jár amit Will meg is elégelt egy idő után így az egyik kezét a kormányról levéve a lábamra helyezte és megszorította a combomat.

- Ne izgulj, biztos vagyok benne, hogy anya odalesz érted. - Az ajkamba haraptam, tudom, hogy segíteni akar, de nem hiszem, hogy össze fog jönni neki.

Alapból még egyszer sem mentem el bemutatkozni szülőknek mind a fiuk barátnője másodszor pedig elég kacifántos a történetünk. Elsőkét egy bárba találkoztunk részegen és lefeküdtünk egymással, amiből egy baba is lett, aztán pedig kiderült, hogy a tanárom és 10 évvel idősebb nálam. Na meg persze én vagyok a barátnője, aki egy sztriptíz táncos bárban dolgozik és nehéz elfogadnom, de mentálisan sem vagyok teljes mértékben stabil, amivel muszáj lesz kezdjek valamit.

Szóval összességében van értelme az idegességemnek.

- Mit fogunk nekik mondani, hogyha megkérdezik hogyhogy találkoztunk? - Kérdezem ő pedig sóhajt egyet.

- Elmondjuk nekik, hogy egy bárban viszont azzal, hogy várandós vagy várhatnánk egy kicsit, ha neked az úgy rendben van.

- Persz. - Bólintottam, egyet miközben mondom. - Azzal kapcsolatban, hogy a diákod vagyok, mit kezdünk?

- Nos, azt is megtarthatnánk magunknak egy ideig. Mondjuk, addig ameddig le nem érettségizel.

Ezek után csöndben folytattuk az utunkat a házig. Út közben az idegesség mellé egy rossz előérzet is társult, mely akkor sem akart megszűnni mikor leparkoltunk az óriási ház elé.

- Ne aggódj, minden rendben lesz! - Mondta, s közelhajolt hozzám és egy csókot lehelt a számra.

♡♡♡

Kiszálltunk a kocsiból, Will kiszedte a csomagjainkat a csomagtartóból én pedig már meg is fogtam volna a saját holmimat, viszont ő kikapta a kezemből.

- Majd én viszem őket.

- Én is elbírom!

- Tisztában vagyok vele, viszont nem szeretném, hogy te vidd. - Sóhajtottam egyet és hátra léptem.

Megvártam ameddig összeszedi az összescuccot, s együtt útnak indultunk.

Ahogy a bejárati ajtóhoz értünk vettem egynagy levegőt és bekopogtam, Williem eközben az ujjainkat összekulcsolta.

Ahogy az ajtó kinyílt egy őszülő férfival találtam magamat szemben, s a lélegzetem elállt. Ugyan csak a velem szembenálló férfié. Megszorítottam Will ujjait.

- Apa.

- Hope.

Mondtuk mind a ketten egyszerre.

Régebben még gondolkoztam azon, hogy milyen lenne vele újra találkozni, de soha nem gondoltam, hogy valaha is megtörténhet.

Az eddigi idegességet felváltotta a sokk, amihez társult a düh és még megannyi érzelem.

Nekem ez nem fog menni.

Remegő lábbakkal Williem felé fordultam, aki döbbenten bámult kettőnkre. A számat szólásra nyitottam viszont egy kedves női hang félbeszakított.