maybe with you

00.29

-Bejössz?-fordul hátra Arthur, ezzel kirántva a gondolataimból.-Jól vagy?-kérdezi, mikor meglátja az arcomat.

-Persze.-bólintok visszatérve a valóságba és kissé vonakodva de belépek a szobába. Néma csendben nézem ahogy Arthur leül a Charles melletti székre és megfogja a bátya kezét. Pár pillanatig csak nézem őket. A szeretet látható kettejük között még akkor is ha jelenleg Charles nincs magánál. Nem minden embernek van olyan kapcsolata a testvérével, ami ennyire látszik egy, egy érintésből.

-Ne haragudj fel kell hívnom Fredet, szóval kimegyek egy kicsit!-kérek elnézést Arthurtól halkan.

-Vissza jössz?-néz fel.

-Ha szeretnéd!-bólintok.

-Igen szeretném! Jól esne.-bólint ő is.

-Akkor igen!-mosolygok rá kedvesen és kilépek az ajtón. Nem reagáltam jól, de feleslegesnek érezetem magam odabent. Mintha egy zavaró tényező lennék, ráadásul túl sok rossz emlékem van kórházakból. Végül a folyosón fel alá sétálva hívom fel Fredet. A beszélgetést gyorsan lezavarjuk, mivel személyesen is szeretne beszélni az orvossal, szóval közölte hogy egy órán belül érkezik. A versenyt végül Max nyerte, a második Carlos lett a harmadik pedig Lando, örülök a srácoknak, még akkor is ha ez egy peches hétvége. Miután befejeztem a telefonálást lassan sétálok vissza a kórterembe. Arthur éppen az édesanyával telefonál mikor belépek.

-Ne haragudj!-suttogom és már mennék ki hogy ne zavarjak.

-Nem kell kimenned nem zavarsz!-szól rám Arthur, majd vissza fordul a telefonhoz.-Fruzsi van itt!-válaszol édesanya kérdésére.

-Szia szívem!-köszön Pascale, mire Arthur felém fordítja a telefont.

-Szia Pascale!-integetek szégynelősen.

-Hogy vagy?-kérdezi Pascale, miközben Arthur mellé sétálok hogy mind a ketten látszódjunk.

-Köszönöm voltam már jobban is!-válaszolok keserű mosollyal.

-Elhiszem kedvesem, de Charles erős fiú. Minden rendben lesz.-mosolyog bíztatóan, én pedig csak csodálni tudom. Ebbe az asszonyba sokkal több kitartás és remény szorult mint amennyit én valaha láttam.

-Nekem kellene ezt mondanom és nem nektek kellene engem nyugtatni!-rázom meg a fejem kínosan.-Pont fordítva kellene lennie!-tiltakozom egyre határozottabban.

-Kedvesem én három fiúval megáldott anyuka vagyok! A három fiam közül kettőnek szenvedélyes öngyilkos hajlama van, ami miatt minden hétvégén több száz kilométerperórával száguldoznak körbe körbe mindenféle furcsa utakon. Már rég megedződtem!-mosolyog Pascale, én még sem hiszek neki.-Ráadásul az orvos is azt mondta Charles rendben lesz, innentől pedig csak várni tudunk!-teszi hozzá, én pedig megértem hogy még annál is jobban félt hogy elveszti a fiát, mint gondoltam, csak ő így próbálja leplezni.

-Oké. De akkor is! Igazából... De mindegy is! Nem tudom mit akartam mondani.-dadogok össze vissza, majd legyintek és inkább elköszönök. Arthur tovább beszélget az édesanyával, én pedig keresek egy széket és leülök Charles ágyának a másik oldalára. Csendben hallgatom ahogy Pascale és Arthur franciául beszélgetnek, az elején szólni akarok hogy igazából értem őket, de aztán meggondolom magam. Szó nélkül üldögélek és csak nézem Charlest. Arca nyugodt, nem tükröz érzelmeket vagy egyebet. Ha alszik még szebb az egész férfi, nem látszanak rajta a hétköznapok nehézségei és ez csak egyszerűen széppé teszi. Bár nem tudom miért gondolkozom ilyeneken egy kórházi ágy mellett. Arthur közben befejezi a telefonálást.

-Egyébként beszélek franciául.-szólalok meg, csak hogy megtörjem a csendet.

-Ez komoly???-kerekedik el Arthur szeme.