Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
✨✨✨
Charles piszkálása ellen mindig is az volt a legjobb módszerem, ha egyszerűen próbáltam a lehető leggyorsabban vagy témát váltani, vagy pedig elterelni a figyelmét valamivel. Nem kell semmi durva dologra gondolni. Gyerekként azzal lehetett őt a legjobban kizökkenteni valamiből, hogy megettem előle a fagyiját, amit gondosan elrejtett a fagyasztóban. Vagy miután bekerült a forma egybe és erős diétára fogták, ami azt jelentette, hogy nem ehetett nagyon édességet. Ezért mikor piszkálni kezdett, akkor egyszerűen fogtam magam és direkt előtte kezdtem el enni valamilyen édességet, amitől ő olyan mérges lett, hogy rögtön elfelejtette, hogy mivel is kezdett gúnyolni.
Most viszont semmiféle édesség nem volt a kezem ügyébe, csak Arthur zokni ízű sütije. A kérdés az, hogy akarom – e megmérgezni a híres Charles Leclercet? Megérdemelné, amiért azon a néven merészelt már megint szólítani. Az ember azt hinné, hogy tíz hónap alatt elfeledkezünk dolgokról. Charles viszont nem nagyon úgy nézett ki, mint aki elfelejtette volna, hogy milyen nevet tapasztott rám. Hogy is felejtette volna el, mikor az egészet Ő találta ki?
Édesség nem volt a közelembe, szóval maradt az, hogy elkellett terelnem a témát, ha nem akartam, hogy még tovább lovagoljon azon a bizonyos néven, amiről nagyon jól tudja, hogy ki nem állhatom.
- Témát válthatnánk? – sóhajtottam végül fel, és próbáltam olyan fejet vágni, mint akit tényleg hidegen hagy, hogy valaki a mellét bámulja. Már nem tudtam azt sem, hogy mit is érzek, ugyanis annyi minden bolyongott bennem hirtelen. Kellemetlenség, zavarodosság, kislányos rajongás, düh. Jó, hogy nem robbantam fel. Ha tényleg ennyi bajom volt, akkor mi az Istenért nem hagytam őt ott a nappali közepén? Charles még mindig a kanapén ült és ismét tetőtől – talpig végig mért. Holt biztosra mondom, hogy tudta nagyon jól, hogy mennyire kellemetlenül érzem magam a folyamatos bámulásától. És ahogy mindig is imádott piszkálni, úgy erről a szokásáról most sem hagyott le. Idegesíteni akart, és épp azon próbálkozott, hogy hol van az a bizonyos határ amíg elmerészkedhet, majd következik a teljes kikészülés a részemről. – Mit bámulsz már? – csattantam fel egy kicsit. – Megtennéd, hogy mást nézel?
- Mi mást? – vonta fel az egyik szemöldökét. Gyorsan körbenéztem a nappaliban. Baszki, én nem találtam semmi izgalmasabb dolgot amit bámulni lehetne, nemhogy ő.
- Mondjuk Anyukád új vázáját. Levendulás, és még méhecskék is vannak rajta. – mutattam aztán a kanapé előtt álló üvegasztal közepén helyet foglaló vázára. Ezt a vázát még biztos nem látta, ugyanis Pascale az anyámtól kapta, csak úgy. – Érdekes nem? – rohadtul nem. És ezt abból vontam le, hogy a tekintetét összesen öt másodpercig tartotta a lila levendulás méhecskés vázán, majd újra visszafordult felém. – Ne nézz már...- kezdtem el toporzékolni. A kirobbanásom első fázisa. Toporzékolni kezdek mint egy hisztis kislány, aki nem kapta meg a kedvenc játékát a játéküzletben.
