Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
✨✨✨
Fogalmam sincs, hogy hány percet, vagy órát ülhettünk ott a járdán Charlesal egymás mellett, szótlanul. Igazából nem is zavart a csönd. Sőt szinte már élveztem, hogy csak ültünk és mind a ketten előre bámultunk a semmibe. Otthagyhatott volna egyedül az utcán, de ő helyette mellettem maradt, és mégha nem is tudott mást mit mondani, akkor sem hagyott magamra a sötét gondolataimmal. Mertha magam maradtam volna, akkor szokás szerint csak arra tudtam volna gondolni, hogy mi a baj velem, amiért ennyire buta vagyok.
Térdeimet jobban magamhoz húztam, és velem együtt Charles is megmozdult, ugyanis rögtön rám nézett szinte már aggódva. Szerintem azt hitte, hogy megint sírni kezdek. Ám ahogy megmozdultam, úgy a telefonom is ezzel egy időben pittyent egyet. Felsóhajtottam, majd a kabátom zsebéhez nyúltam és kihúztam belőle a készüléket.
Arthur:
Hogy ment?😁
Arthur:
Könyörgöm mond, hogy átmentél😩
Ahogy az üzeneteit olvastam a szorongásom úgy jelent meg újra a testembe. Nem álltam készen arra, hogy megint álljak a család elé és mondjam azt, hogy ismét kudarcot vallottam. Tudom, hogy szerettek engem, de mintha már ők is elkönyveltek volna egy reménytelen esetnek, aki annyira hülye, hogy nem tud megbirkózni egy szaros jogsival sem. Arthur szerint vicces volt, sőt állandóan poénkodott azon, hogy már háromszor – vagyis mától négyszer – meghúztak, de rá sem gondolt arra, hogy azért nekem ez nem esik jól. Pláne úgy, hogy közben ő meg már rég elfelejtette, és egyre letette, mint a többi normális ember.
A telefonomat végül letettem a betonra közém és Charles közé. Nem tudtam mit írni Arthurnak. Féltem elmondani a történteket. Hiszen elütöttem a tulajdon testvérét. Ha ezt Pascale megtudja, soha többet nem enged autó közelébe, sőt még lehet Charles közelébe sem.
- Tőlem senki nem fogja megtudni, hogy megbuktál. – Charlesra kaptam a fejem. A feje levolt hajtva, amiből azt a következtetést vontam le, hogy biztosan elolvasta a még mindig telefon kijelzőjén villogó Arthur üzenetét. – Mondhatod azt, hogy utolsó pillanatban eltörölték a vizsgát, mert a vizsgáztató súlyosan lebetegedett. – úgy éreztem, hogy a lelkemig lát, és ezért próbál segíteni ismét. Rájött arra magától, hogy félek megmondani, hogy ismét megbuktam. – Senki sem fogja tudni a családból, hogy én a közelben voltam. – biztatóan elmosolyodott és felém kacsintott pimasz módon.
Kedvesen rámosolyogtam, mire Ő a kisujját nyújtotta felém. Ettől a mosolyom átment jókedvű nevetésbe, és boldogan adtam a kisujjam neki. Az ujjaink összekulcsolódtak, és ahogy összeértek, a testembe megint megjelent az a jóleső kellemes érzés, mint mindig amikor hozzáérek. Még a testem is tudja, hogy mire van szüksége. Csak történetesen akire szükségem van, annak nincs rám szüksége.
