Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
✨✨✨
- Játszhatok én is veled? – a fenekemet éppenhogy csak hozzáérintettem a kanapéhoz, mire Charles rögtön rám kapta a fejét, a kezében tartott kontrollert pedig már tette is le maga mellé, az sem érdekelve, hogy az öt körjéből még három hátra van, a piros autója pedig másodpercek alatt sodródott ki a fűbe. Charlesra soha nem vallott az, hogy a forma egyes játékot csak úgy hirtelen abbahagyja. Mégha kitört volna a harmadik világháború mellette, Ő akkor is végigjátszotta volna az összes kört és áthajtott volna a célvonalon. A baj az volt, hogy én tőlem jobban irtózott és a lehető legkevesebb időt akarta a közelembe tölteni. Annyira távol akarta magát tőlem tartani, hogy képes volt még a szent játékát is hirtelen abbahagyni.
- Átadom a helyem, és játssz nyugodtan. – mire feleszméltem addigra már fel is állt a kanapéról, és indult is ki a nappalijukból.
Ez volt Ő az elmúlt pár napban.
Vagyis pontosan azóta a nap óta, hogy behívtam a suliba, hogy segítsen rajtam mikor beleléptem Amelie arcába, a diri pedig kiakart rúgni a suliból. Charlest hívtam fel, aki jött is megmenteni a seggem, és el is intézte, hogy ne csapjanak ki az iskolából. Akkor még minden tökéletes volt közöttünk. Sőt még akkor is minden oké volt mikor a lakásuk felé mentünk. Még azt is megmertem kérdezni, hogy el-e vállalja a Csókfülkét, amire természetesen nemet mondott. Aztán megállította az autót, és megjelent Arthur, Charlest pedig elveszítettem. Arthur megfogta a két kezével az arcom, majd úgy nyomott a bőrömre egy puszit, hogy távolról az csóknak lásson. És még meg is ölelt. Sőt Charles tudtára adta, hogy amúgy együtt vagyunk. Hazugság volt. Én és Arthur hazugsága, ami Sabine miatt született meg, hogy az legyen féltékeny rám és vallja be, hogy bejön neki a legjobb barátom. Esküszöm, én szívesen segítettem Arthurnak, de arról nem volt szó, hogy közben Charlest meg elveszítem. Charles jó ha egy mondatot szólt hozzám az elmúlt pár napban. Ha megjelentem ott ahol ő volt, akkor egyszerűen fogta magát és elment mellettem. Semmi mosoly. Semmi becézgetés. Volt olyan, hogy rám sem nézett. Mintha egy szellemé váltam volna a szemébe. Nekem pedig ez értelemszerűen rohadtul fájt.
Az üres helyét néztem a kanapén. Már meg sem bír mellettem maradni. Régen órákat tudtunk együtt playstationözni, még akkor is ha szörnyen pocsék voltam benne. Mindig miattam kellett újrakezdeni. Louis mindig a RedBullhoz akart menni, Charles pedig nem engedte és ő akart neki állandóan csapatot választani. Engem viszont mindig a Ferrarihoz rakott, hogy én legyek a csapattársa. A kanapé mellettem üres volt. Elveszítettem Charlest. A fotelbe néztem, ami szintén üres volt, ugyanis az volt Louis törzshelye. Az ikertestvéremet is elveszítettem. Valahogy mostanában én minden fontos személyt elveszítek. Ettől pedig sírhatnékom támadt.
Szippantottam egyet az orrommal, és ránéztem Charles távolodó alakjára.
