Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
✨✨✨
Arthurnak nem kellett volna azt mondania, hogy mindenki engem fog nézni ebben a szoknyában, ami jelenleg rajtam volt. Csöndbe kellett volna maradnia, és akkor már rég bent lettem volna a suliban, és épp azon stresszeltem volna, hogy vajon ma mennyire fogom elrontani a matek dolgozatot. A stresszelés helyett jelenleg mit csináltam? Stresszeltem, az igaz, de nem a matek dolgozat miatt, hanem az miatt, hogy kifog kellenem szállni az autóból a szoknyában, amit Arthur csak popóvillantós szoknyának hívott. Hát, hogy szálljak ki ez után a komment után a kocsiból a hiénák közé?
Az óra ketyegett. Már öt perce rég a suli előtt lévő járdán álltunk, miközben Charles kezdett minél jobban kifogyni a béketűréséből, Arthur pedig már az autó mellett állt hanyagul a járgánynak dőlve, és úgy várta, hogy mikor mozdulok végre meg, és bújok elő a kocsiból. Már vagy harmicszor megmozdultam, erőt véve magamon, hogy na most kimászok az autóból és beindulok a suliba, de akkor megláttam, hogy az iskola előtt nem fogynak el a diákok hanem minél többen lesznek. És akkor lenéztem a csupasz lábamra, és megint eszembe jutott az amit Arthur mondott. Mindenki engem fog bámulni. A testemet. Összefognak súgni a hátam mögött. Gúnyolódni fognak azon, hogy milyen ocsmányul vastagok a combjaim. És ami még ennél is szörnyűbb, megfogják látni a bugyimat. Délutánra pedig mindenki azon fog röhögni, hogy milyen mamabugyit hordok.
- Megmozdulsz magadtól és mész be, vagy nekem fog kellenem kirobbantani téged a kocsiból, Popsis? – Charles addigra már a kormányon dobolt az ujjaival, amikor végleg megunta azt, hogy öt perce csak áll és semmit nem tud csinálni, mert én nem vagyok hajlandó kiszállni az autóból. Eddig a szoknyám szélével játszottam, miközben azon töprengtem, hogy hogyan tudnám rávenni Charlest és Arthurt arra, hogy engedjék meg ellógni ezt a mai napot. Ám mikor meghallottam, hogy az idősebb Leclerc srác már megint milyen nevet adott nekem, hirtelen el is felejtettem a legnagyobb problémámat, vagyis azt, hogy ha kiszállok az autóból az egész suli a hátsó felemet fogja bámulni.
- Mit mondtál rám? – kérdeztem vissza és úgy csináltam mint aki elsőre nem értette meg azt amit mondott rám. Pedig tisztán hallottam, hogy hogyan hívott. – Minden bizonnyal rosszul hallottam, és a biztonság kedvéért szeretnék megbizonyosodni róla, hogy nem hallottam félre. – egészítettem ki a mondandómat, és kiegyenesítettem a szoknyámat. Istenem, hogy tudják a nők elviselni magukon a szoknyákat? Mármint a combon már most szénné van fagyva. Mégis ki az az őrült aki még télen a hidegben is képes felvenni szoknyát? Mondjuk kellett volna harisnyát húznom, de az lényegtelen. Ha nyár lenne ugyan úgy azt mondanám, hogy undorító egy ruhadarab, ami csak arra szolgál, hogy a nők kurváskodjanak és így vonják magukra a férfiak figyelmét. Undorító.
- Popsis. – mondta ki újra Charles, és ezúttal már hátra is fordult az ülésen, hogy tudjon rám nézni amikor kimondja. Még csak el sem szégyellte magát, hogy milyen paraszt módon viselkedik velem. Szerinte vicces volt a kínom, szerintem viszont nem annyira.
