Árnyékból a fényre (Befejezett)

Első

- Tudod, azt hittem, ha egy nagyobb városban kötünk ki, izgalmasabbak lesznek a hétköznapok - mondta Carmen, miközben a fehérre festett folyosón baktattunk osztálytermünket keresve. Egy gyors mozdulattal levette a fejemről a fekete baseballsapkámat és begyűrte a kabátja zsebébe, miközben le sem vette a szemét a kezében lévő órarendről.

Megköszörültem a torkom és egy nemtörődöm mozdulattal félresöpörtem vállamra omló hajamat.

- Úgyse lesz rá szükségem – utaltam a sapkámra. - Itt minden olyan sivár... Szerencsére.

- Tudod, a színek teljesen természetes dolgok - motyogta.

- Lehet, de jobb őket nem látni... idegesítőek.

- Nos, ha belépünk az osztályba, azt fogják hinni rólad, hogy egy darkos csaj vagy, és hogy az életed egy szektában tengeted.

- Honnan tudod, hogy nem így van? - kérdeztem pimasz vigyorral.

- Ismerlek – húzta el a száját. - De azért reménykedtem, hogy leszoksz erről a „feketét feketével" dologról.

Tekintete a bakancsomra tévedt, onnan pedig fel a sötét nadrágomra és pólómra.

- Én meg azt, hogy leszoksz a melegítőfelsőkről - feleltem a kapucnis pulcsiba burkolózott barátnőmnek.

- Nem a ruha teszi az embert - morogta.

Újra elvigyorodtam és megálltunk az egyik terem előtt.

- Na látod, én is ezt mondom.

Mielőtt Carmen lenyomta volna a kilincset, a hajamat ösztönösen a szemembe söpörtem, hogy eltakarjam magam, aztán beléptünk a terembe és minden arc felénk fordult, ahogy az várható volt.

- Jó reggelt! - mondta Carmen csilingelő hangon.

A szemüveges, langaléta tanár úr felállt az asztaltól.

- Jó reggelt! Miben segíthetek?

Én meg sem szólaltam, csak a hátizsákom pántját piszkáltam. Megnyugtatóan vettem tudomásul, hogy a terem is elég fakó és sivár, akárcsak az egész épület. A fehér festék itt-ott már lepattogott a falról, a sápadt neonfény álmatagan világította meg az iskolapadokat és a benne ülő diákokat.

- Mi vagyunk a Jefferson Cityből érkezett diákok - válaszolta Carmen.

- Ó, persze! - csapta össze hatalmas tenyereit a tanár. - Én vagyok az osztályfőnök, Mr. Jackson.

- Az én nevem Carmen Loyd – mutatkozott be barátnőm is és kezet rázott a tanárral.

Mr. Jackson felém is kinyújtotta a kezét, egy darabig csak néztem hosszú, csontos ujjait, de eszemben sem volt megmozdulni.

- Samantha McKenzie - böktem oda egyszerűen.

Elgondolkozva nézett rám, szeméből eltűnt az előbb még ott pislákoló negédesség, majd visszaejtette maga mellé a kezét.

- Remélem, itt nem lesznek gondjaid, Samantha - mondta végül, aztán az osztály felé fordult. - Úgy látom, csak Bradley és Darren mellett van már hely. Döntsétek el, ki hova ül!

Akárcsak én, Carmen is a két srác felé nézett. A legtávolabbi sarokban ült az említett srácok közül az egyik. Az volt a tippem, hogy ő itt az osztály szépfiúja, öltözéke laza eleganciát sugárzott, akárcsak a barna különböző árnyalataiban játszó, gondosan beállított frizurája. Épp ezért volt meglepő, hogy nem ült mellette senki, és épp ezért tudtam, hogy számomra a másik srác csak jobb lehet. Nem is vettem a fáradtságot, hogy a „B" variációt alaposan megfigyeljem, csak elindultam az ellenkező irányba.