Árnyékból a fényre (Befejezett)

Hatodik

Reggel copfba fésültem derékig érő hajamat, felhúztam egy egyszerű fekete pólót farmerral, és levágtattam a lépcsőn. Bárcsak ne tettem volna.

- Samantha! – dörrent mostohaapám hangja.

Lassan lépkedve haladtam a konyhába, majd megtámaszkodtam az ajtófélfánál.

- Igen?

Mostohaapám a pultnál ült, újsággal a kezében.

- Nem kéne már az iskolában lenned?

- Még van fél órám. – Próbáltam nyugodtan beszélni, de a tenyerem izzadni kezdett.

Mostohaapám bólintott.

- Készíts nekem egy kávét!

Némán nekiláttam, lefőztem a kávét, elővettem a kedvenc bögréjét, teli töltöttem. Se cukor, se tej. Keserűn, mint amilyen ő maga. Letettem elé a pultra, ő pedig gyorsan a kezem után kapott. Vártam a következő lépését.

- Mutattad valakinek a múltkori... baleseted következményeit?

Elfogott a szorongás.

­- Nem.

- Biztos?!

- Igen.

- Nagyszerű – felelte, majd elengedte a kezem.

Gizell sétált be a konyhába, munkához öltözve.

- Anyádnak ki csinál kávét? – csattant fel mostohaapám.

Szó nélkül elkészítettem másik mostohám koffeinadagját is. Savanyú ábrázatának látványától egyre idegesebb lettem.

- Mennem kell – mondtam halkan, és az előszobába siettem, hogy felvegyem a cuccaim.

- Azt mondtad, még van fél órád – szólt utánam mostohaapám, hangját közeledő léptei is követték.

Gyorsan belebújtam a bakancsomba és a vállamra vettem a hátizsákom.

- Igen, de most jutott eszembe, hogy még a könyvtárba is be kell mennem óra előtt.

Hirtelen éles fájdalom hasított a fejbőrömbe, a fejem hátrabicsaklott. Mostohaapám szorongatta a copfomat.

- Most találtad ki, igaz?

- Nem... - suttogtam fojtott hangon. – Kémia... - nem tudtam többet kinyögni, felszisszentem a fájdalomtól.

Amilyen hirtelen mögöttem termett, olyan hirtelen engedte el a hajam.

- Jó. Ajánlom is...

Aztán otthagyott.

Feltéptem az ajtót, hogy minél előbb elhagyjam ezt az istenverte házat. Egészen Carmenékig szaladtam, majd ott nekidőltem egy fának, és próbáltam kifújni magam. A szememet égették a könnyek, de nem törhettem meg. Nem.

Ekkor Carmen kilépett az ajtón, és egyből észrevette, hogy valami nem stimmel.

- Sam! Miért nem szóltál, hogy idejössz? Megfagysz idekint.

Nem tudtam neki válaszolni, féltem, hogy túlságosan remegni fog a hangom.

- Sam! – mondta lágyabban. – Történt valami?

Megráztam a fejem, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. A hajgumiért nyúltam, hogy kiengedjem a korábban gondosan összefogott hajam, s ahogy siklott az anyag a tincseimen, rengeteg hajszál hullott a földre. Carmen a szája elé kapta a kezét, miközben figyelte, ahogy a hajszálak lassan elérik a járda betonját.