Az Álca 《Camren》

4. rész

Lauren szemszöge:

- Na? Mi volt?

Jobbra fordítottam a fejemet, és Camila barna szemeivel találtam szembe magam.

- Semmi- vontam meg a vállam, és otthagyva őt, a terem felé vettem lassú lépteim.

- Ha semmi nem volt, miért vigyorogtál úgy mint a tejbetök- sietett utánam.

- Csak megkérdezte miért nem jegyzetelek. Ennyi!

- Érte...- nem tudta befejezni amit akart, mert egy fiú neki ment, és mind a ketten a földre kerültek.

- Na mivan Camila ismerkedsz? - kérdeztem a lánytól vigyorogva.

- Te hülye, miért nem figyelsz a lábad elé!- ordította le a srác Camila fejét. A lány megszeppenve bámult a fiúra.

- Sa... Sajnálom... Ne... Nem direkt... Volt...

- Nem érdekel! Nekem nem jöhet senki sem, tudod te ki vagyok én?!

Majd a fiú felpattant a földről, és ingerülten felhúzta Camilát is. A folyosó egyik falának nyomta.

Nem nézhettem végig, ahogy megüti.

- Hé bunkókám!- kocogtattam meg a vállát.

A fiú szinte lecsapta Camilát a földre, aki elfeküdt a hideg folyosó kövezetén.

- Mi van?- kérdezte.
- Egy légy van az arcodon!- majd ököllel bemostam neki egyet, még a bőr is felrepedt a kezemen az ütés miatt.

- Tudod a legyek a dögökre mennek!- újabb ütés. A srác már a földön volt. Én meg az öklömet dörzsölgetve fordultam Camilához, aki elképedve nézte végig a jelenetet. Nem törödve vele elindultam a folyosón.

- Nem akarsz neki segíteni?

Mikor visszanéztem, Camila a fiút bámulta.

- Nem. Nem segítek azoknak akiket összevertem. Majd magához tér!- legyintettem nem törődöm stílusban.

- Már több embert is megütöttél?- most már a hang mellőlem hallatszódott.

- Igen...

- Lauren! Vérzik a kezed!- ijedt meg.

- A srácnak meg az arca, miért?- kérdeztem értetlenül.

- El kell mennünk az iskolaorvoshoz!

- Camila!- fordultam felé- Nem kell, rengeteg ilyenem volt már. Súlyosabb is. Kibírom. Hányszor keverredsz ilyen helyzetekbe?- tereltem a szót.

- Nem annyira sokszor.

Ránéztem a telefonom órórájá, fél volt.

- Gyere!- megragadtam a csuklóját, és az udvar felé húztam.

- Lauren! Nem arra lesz az óra!

- Tudom stréberkém-mosolyogtam rá.

- Uhmm... Én nem lógok.

- Dehogy nem!

- Biztos nem!- torpant meg.

- Ha nem, hát nem Stréberkém!- engedtem el a kezét.

- Nem vagyok stréber!- fonta keresztbe maga előtt a kezeit.

- Dehogy nem!- vágtam rá.

- Nem! Nem vagyok és kész!- nézett rám továbbra is morcosan.

- Akkor én mentem!- majd hátat fordítottam neki, és rá sem nézve intettem egyet.

- Most meg hová mész?!- kiáltott utánam.

- Világgá!- nevettem fel.

A lány utánam futott.

- Mi van Stréberkém? Nem tudsz nélkülem élni?- kérdeztem, és egy lágy mosollyal felé fordítottam a fejem.

- Pfff... Ez miből gondolod?

- Nem akarsz lógni, mégis engem követsz- adtam a kérdésére a választ.

- Azért követlek... Mert...

- Igen?- jót vidultam a szerencsétlenkedésein.

- Mert még sohasem késtem óráról, és kicsit félek- vallotta be őszintén.

- Még sosem késtél?!- képedtem el.

- Még sosem.

Elindultunk a kapu irányába, ami kivisz minket a forgalmas útra.

Átvágtunk az úttesten, és sétánkat egy közeli park felé vettük.

Mikor megérkeztünk a nagy térhez, egy folyócskát követve haladtunk tovább. Egy nagy fa árnyékában vertünk ideiglenes tábort. A kardigánomat, mely a viszonylag meleg idő miatt a derekam köré volt kötve, most leterítettem magunk alá. Akár milyen meleg van, a föld szeptember közepén már hideg. Viszonylag közel ültünk le egymáshoz, hisz mindketten a ruhadarabon szerettünk volna helyet foglalni. Ennek közelségnek egyikünk sem szentelt nagy figyelmet, inkább csak a sablonos dolgok kerültek szóba.

- Mi a teljes neved?- kérdezte hirtelen.

Kicsit meglepett a kérdése, elvégre nem abba a témába vágott, amit még pár másodperce tárgyaltunk ki.

- Lauren Michelle Jauregui Morgado. Neked?

- Karla Camila Cabello Estrabao.

Cabello?! Ugye nem?

- Hogy hívják az apukádat?- próbáltam leplezni idegességemet,de tudtam, hogy kicsit erősebb hangom elárulta állapotom.

- Alejandro, miért?- nézett rám furcsán.

És akkor bennem lepörgött minden. Nem álltunk nagyon jó kapcsolatban egymással, de valamennyire megkesdveltem a mellettem ülő lányt. Nem tudtam elképzelni, hogy pont abba a lányba futok bele, akinek az apja a jelenlegi fekete listám első helyén foglal helyet.

- Nekem... Nekem most... Azonnal mennem kell... Sajnálom...

Ebben a sajnálomban több dolog is benne volt, amit persze a lány még nem érthetett. Összezavarodottan kapta fel rám a fejét. Majd gyorsan a kezembe nyomta a kardigánom.

Egy gyors köszönöm után már a park kijárata felé futottam, magam mögött hagyva a zavarodott lányt.

Nem a suliba mentem vissza, hanem a buszmegálló felé, mely haza visz.

A buszra 5 percet kellett várnom, majd mikor megérkezett a járat, a leghátsó hely felé igyekeztem. Leültem a székbe, és fejemet a hideg ablaküveghez döntöttem.

Mi történne, ha ellenszegülnék?

Ezt a gondolatot megpróbáltam a lehető leggyorsabban kiütni a fejemből. Miért is jutott ez eszembe?! Miért nem tudom ezt ugyanolyan feladatnak tekinteni mint a többit.

A buszon egyre több ember lett. A következő megállónál le kellet szállnom.

Halihó! Van itt még valaki?! 😂
Tudom, tudom... Sokat kellett várnotok erre a részre, de remélem megérte. Most már tényleg összekapom magam, és próbálom sűrűbben hozni a reszeket. A következő rész is (remélem) hamarosan jön.