A vér kötelez

Alku

– Legalább vedd le ezt az átkozott kötelet, ne csak ott vigyorogj, te istenverte szőke liba! – kiáltottam Deidarára, mivel egyedül hagytak vele és egy ősz hajú fazonnal.

– Mindig tudtam, hogy lány vagy, Deidara – nevetett az utóbbiként említett személy.

– Itachi mikor ér vissza? Hm – kérdezte a szőke, mit sem törődve velem.

– Hiányzik? – kérdeztem gúnyosan. Közben eszembe jutott, hogy a fegyvertartómban van pár kunai, amivel el tudnám vágni a köteleket.

– Nekem aztán nem. Egy hisztis pöcs – mondta Deidara, mire felforrt az agyvizem.

– Ő legalább nem néz ki úgy, mint egy lány! – Felemeltem a hangom, közben eljátszadoztam a gondolattal, hogy kirántom a kunait és elvágom a torkát.
A lenyalt hajú ekkor már tartani sem bírta magát, és a kanapén folytatta a nevetést, amit ki is használtam.

– Nem hiszem el – nevette, vissza-visszafojtva a nevetését – Ez a csaj komolyan képes visszaszólni, miközben, ha akarnám, bármelyik pillanatban kinyírhatnám!

Miközben a két srác a tehetetlenségemen nevetett, elértem a fegyvertartómban elhelyezett tőrt és észrevétlenül elvágtam az engem fogvatartó vastag ,,madzagot". Deidara végül sértődötten visszavonult, bár nem tudom miért, így a röhögőgörccsel szenvedő srácot gond nélkül elintéztem.

– Jófejnek tűnsz, szóval előre is bocs – mondtam, majd a mellkasába szúrtam a tőrt. – Eggyel kevesebb. Most jöhet a szöszi – Éppen felálltam volna, amikor valaki visszarántott.

– Ez fájt ám! – ordított rám az imént leszúrt férfi.

– Te meg hogy vagy még életben? – suttogtam, amikor megláttam, hogy a legjobb fogást keresve megfordította a mellkasában a fegyvert, jajszó nélkül kirántotta és a földre dobta.

– Jashin-sama adta nekem ezt az éltető erőt! Szeretlek, Jashin isten! – hangoskodott ismét, majd megcsókolta a nyakában csüngő ékszert. Valamiféle körbe zárt háromszög. Félelmetes.

– Mi volt ez a sikítás? – lépett be a szobába Deidara. – Hidan, te vérzel? Te mikor szabadultál ki? Leszúrtad? Véres lett a kanapé, ezt nekem kell eltakarítanom! Hmmm!

– Igen, kalózkapitány, és jó lenne ha tennél valamit, ugyanis Itachi foglya kiszabadult.

Nem vártam meg a vita végét, gyorsan megkerestem a helyiség kijáratát és azonnal elhagytam azt. Idióták...nyitva hagyták az ajtót. Itt valami bűzlik, ha csak nem épp ez volt a cél. Mindenesetre akkor pont nem érdekelt, hogy valahol pár köpenyes alak jegyzetel rólam és a cselekedeteimről, mint egy laborpatkányról, mivel csak haza akartam jutni. Akárhol is van az, hogy haza.
Szaladtam ahogy csak tudtam, viszont mögöttem a két Akatsukis hangját hallottam.

– Nem menekülhet messzire, hm! – mondta Deidara Hidannek, majd a táskájába nyúlt valami fehér, agyagszerű, nyálkás...nem is tudom minek nevezzem. Műtakonynak, talán. Gyurmázni kezdett vele, majd felém dobott pár agyagpókot.

– Katsu! – harsogta, ezután egy robbanást észleltem magam mögött. – Sasori–danna olyan büszke lenne rám, hm!

A robbanás elől egy kar rántott fel az egyik fára, majd tovább futott velem, ezzel elterelte a két bűnözőt.

Amikor úgy gondolta, hogy tiszta a levegő, megállt az egyik faágon és erősen hozzászorított a fa felső törzséhez.

– Szökünk, szökünk? – sandított rám gúnyosan Itachi. A szemében egyszerre láttam a haragot és az aggodalmat, és nem tudtam, hogy melyik érzelme a dominánsabb.