A vér kötelez

Vizsgaidőszak

Sayuri szemszöge

- Hogy mondod? - nézett rám apa egyszerre meglepett és örömteli pillantással.

- Jól hallottad. El akarom hagyni az Akatsukit - ismételtem meg magam, kissé határozottabban, mint előtte. Ha valaki tud segíteni, az ő, vagy maga a Hokage.
Szeretem a csapatot. Mindannyiuk fontos számomra valamilyen módon, és rengeteg kalandban volt részem velük, de nekem Konoha az otthonom. Az igazi otthonom. És ezt Itachi is tudta, hisz bármikor beléphetett a szemem által az elmémbe, feltúrhatta a gondolataim, hogy kiderítse, mikor mi bánt, de, ha ezzel nincs tisztában, hogy már mióta tervezem a kilépést, nagy eséllyel sosem használta ki ezt a lehetőségét. Valójában már akkor eszembe jutott, amikor Tobi megmutatta azt a szörnyű gyilkosságot, hogy felébressze a másik sharinganom is. Azonban amióta Itachi elmondott mindent, rájöttem, hogy én már nem tehetek semmit a klánunk becsületéért, sőt, rontottam is a helyzetet azzal, hogy szökött ninja lettem. Apa és anya...mármint Itaru és Kazumi már nem árthat nekem, hisz Itachi elintézte őket, a többi Uchiha pedig rég halott. Sasuke ki tudja, hogy merre van, több Uchiha pedig szerintem nincs is. Nincs senki, akiről közvetlenül tudok, hogy esetleg ártana nekem, így teljesen felesleges Amegakuréban téblábolnom azzal az indokkal, hogy ott biztonságban vagyok. Haza akartam jutni és végre sikerült. Nem számít, mi lesz Pein véleménye a dologról, nekem is voltak és lesznek is jogaim, és, ha tehetem, nem tagadom meg őket magamtól.

- Sayuri - szólt gyengéden Itachi, mire az eddigi ambícióim hirtelen szertefoszlottak -, végeztünk. Jövőhéttől kezdve ilyenkorra viszont vissza kell jönnöm néhányszor.

- Értem, igen... hn - hümmögtem, akárcsak
Deidara, mintha csak búcsúzkodtam volna az Akatsukitól, hisz lehet, hogy akkor nem mertem Itachi szemébe mondani azt, mint apáéba, de előbb utóbb muszáj lesz.

- Csak nem unatkoztál? - ült le a másik oldalamra, amikor is elengedtem apát és gyengéden rámosolyogtam.

- Nem - feleltem egyszerűen -, elvoltunk.

- Nos, akkor hát - állt fel Itachi és a kezét nyújtotta felém, én azonban segítettem magamon és egyedül tápászkodtam fel. ,,Most vagy soha", gondoltam. Levettem magamról a köpenyem, amit már jó ideje hordtam, megmutatva másoknak azt, hogy én igenis egy bűnöző vagyok, majd Itachi kezébe nyomtam.

- Mégis mit jelentsen ez? - méregetett szó szerint szúrós szemmel, ugyanis aktiválta a sharinganját, a szívem pedig abban a pillanatban visszavonulót fújt, ugyanis kezdett széthúzni.

- Szeretnék beszélni a Hokagéval, és nem akarok köpenyben bemenni. Vigyáznál rá, kérlek? - Susogtam, igyekezve, hogy ne pillantsak apára, aki az iménti kijelentésem után fejben már biztos pezsgőt bontott. Én pedig csalódást okoztam neki ismét. De mégis mit tehetnék? Ha az Akatsukiban maradok, percenként összetöröm a szívét, azonban, ha elhagyom azt, Itachi...ki tudja, mi lesz vele. És Hidan, Zetsu, Konan, és még annyian! Mi lesz velük, ha az ellenségeim lesznek? És ha harcolnunk kell majd? Vagy ami még rosszabb, mi lesz, ha végzünk egymással?

- J-jó napot - becsuktam magam mögött az ajtót, majd leültem az íróasztala előtti székre, miközben ő rám se hederített, csak a papírjait rendezgette. Mivel néhány másodperc múlva sem köszönt vissza, úgy gondoltam, hogy nem várom meg a kínos csendet, és inkább folytatom, úgy téve, mintha válaszolt volna. - Tudja, én nagyon régóta nem tartózkodom Konohában.

- Tudom. Mindenki tudja, Sayuri - jelentette ki lesajnálón, miközben visszacsúsztatta a fiókjába az egyik mappáját. - Nagyobb port kavart a híred, mint egy valódi bűnözőé. És ez nagy szó.

- Nem akartam - szabadkoztam -, higgye el, én tényleg...

- Te tényleg csak áldozat vagy, mi? - fejezte be cinikusan. - Mikor nősz fel végre és kezded vállalni a tetteidért a felelősséget? Te szöktél meg, te futottál el néhány jounin elől is egyaránt, akik csak segíteni akartak, te estél Itachira, te harcoltál Narutoval és Kakashival, te egy Akatsuki tag vagy, mindezeket összefoglalva pedig a te hibád is ez az egész. Felfogtad egyáltalán, mit jelent elhagyni az országot? Több ezer ryo-ra van tűzve a fejed, kislányom, pedig még csak genin vagy!

- Erről akartam magával beszélni, Tsunade-sama.

Egy pillanatra felnézett a papírjai mögül, majd aláfirkantott valamit és fürkésző tekintettel pislogott rám.

- Hallgatlak.

- Szeretném letenni a chuunin vizsgát.

- Mint Akatsukis, mi? - húzta fel a szemöldökét.

- Mint konohai kunoichi -jelentettem ki magabiztosan. - De ehhez az kell, hogy ne legyek a Bingo könyvben rögzítve, mint valami zsákmány.

- Itachi semmit nem említett erről - mondta gúnyosan -, de ahogy téged ismerlek, bizonyára nem is fog.

- Nem tudom. Lehet nem kéne.

- Mert ez ilyen egyszerű, igaz? A Bingo könyv nem azért készült, hogy csak úgy levegyenek róla embereket. Valamit valamiért, ugyebár. Alapjáraton életért pénzt kérnek, ez így van rendjén, nem változtathatok rajta. Sajnálom.

- De Tsunade-sama, én...

- Nincs semmi de. Mellesleg ismered Sarutobi Asuma-senseit, igaz? - somolygott.

- Igen, ő volt az egyik jounin, aki követett az erdőbe - sütöttem le a szemem.

- Bingo könyves. Yamato szintén, bár őt kétlem, hogy ismered. Kakashiról nem is beszélve. Nem olyan nagy szó, ha az vagy.

- Tehát nincs semmi akadálya, hogy vizsgázzak? - mosolyodtam el hirtelen, és késztetést éreztem arra, hogy szorosan megöleljem a Hokagét.

- Jelen pillanatban még mindig az Akatsuki tagja vagy. Lépj ki, gyere vissza Konohába, szerezd vissza az emberek bizalmát és majd meglátjuk.

- Köszönöm, köszönöm, Tsunade-sama! Nem hiszem el, úristen! - sikítottam, de a fiatal nő hamar lepisszegett.

- Csendesebben! Dolgozom. Egek - sóhajtotta, majd intett a kezével, hogy ideje lenne indulnom.

Kifelé menet fülig ért a szám, amit mindkét férfi másképp reagált le. Itachi azonnal elmosolyodott, amint meglátta, hogy nem a kivégzésem időpontját egyeztettük, apa pedig érdeklődő pillantásokkal igyekezett kiolvasni a mimikámból a beszélgetésünk részleteit. Átvettem Itachitól a köpenyem, de még mielőtt elindultam volna, aprót bólintottam apa felé, mire ő büszkén visszabiccentett.
Mikor leértünk a lépcsőn, Sakura és Deidara hangjára lettünk figyelmesek, no meg Pakkunéra, aki folyamatosan morgott.

- Én csak azt mondom, hogy a pink haj nem természetes, hm! - tárta szét a karját a szőke, Sakura pedig bepipult.

- Szerintem meg te nem vagy természetes! Meg az a híres művészeted! - vágott vissza azonnal.

- Oh igen? Mindjárt kipróbálhatod mennyire természetes is az én művészetem, hm!

- Arra semmi szükség Deidara -szólt rá Itachi, mire mindketten felkapták a fejüket és ránéztek. - Hol van Kisame?

- Fosztogat - felelte a mopsz. - Talált egy tengeri állatokkal teli árust és épp ,,kimenti a testvéreit".

- Ekkora egy hülyét - kuncogtam halkan, miközben belebújtam a fekete anyagba, és hagytam, hogy Itachi a fejemre helyezze az időközben elveszett kalapom.

- Sayuri - tette a kezét a vállamra apa, mire összerezzentem, mivel még mindig váratlanul ért az érintése -, szeptember tizennégy.

- Értettem.

- Mi van szeptember tizennegyedikén? -pillantott ránk az időközben visszaérkező Kisame, mire apa vigyorogva megigazította a fejpántját.

- Az idei chuunin vizsga időpontja - felelte egyszerűen, hagyva, hogy Itachi szemei villámokat szórjanak hol felém, hol Tsunade irodája felé.