A vér kötelez

Egy Uchiha csókja

- Alig öt percre mentem el, mit műveltél? - Hallottam Itachi hangját, majd azt, ahogy Tobi maszkja, amit ezúttal újra viselt, megreped. Oldalra pillantva láttam, hogy a mesterem szinte megfojtotta a narancspofát.

- Ellenőriztem, hogy igaz-e, amit korábban mondtál. Sayuri nem volt jelen a szülei halálakor. És tudod miért? Mert nem akartad, hogy felfogja amit lát - Szinte láttam, ahogy vicsorog az álcája alatt, ami a repedező hangok alapján perceken belül tönkremehet.

- Ez nem igaz!

- Késő bánat, Itachi. A lány mindenről tud. Soha nem akartad, hogy...- Innentől kiesett minden, ugyanis semmit nem hallottam apa és anya hangján kívül. Ahogy anya kimondja a nevem, amit ők adtak nekem, mindeközben apa erőszakosan, halálos fenyegetéssel próbál megvédeni. A családom, az igazi szüleim, akik biztosan jó szülők lehettek volna, minden egyes momentum, amit nem élhettem át velük, mert fel sem fogtam mi történt!

- Sayuri, hallasz engem? Sayuri! - Keltegetetett Itachi a régi szobánkban. Ahogy körbenéztem, ott volt Konan, Zetsu, Sasori és Hidan, akik aggódó tekintettel figyeltek. Ideje szerezni nekik egy tabletta Xanaxot.

- Nyugalom, semmi bajom - feleltem rekedtes hangon, mire Konan szorosan megölelt. - Megfojtasz...

- Bocsánat, de annyira örülök, hogy semmi bajod! Halálra aggódtam magam!

- Srácok, az Uchihának semmi baja, mint látjátok, szóval lehetőleg ne temessük - szólt közbe Hidan. - Mellesleg mi történt? Itachi megin' kinyiffantotta valamelyik családtagodat? - A Jashinista hosszú perceken keresztül nevetett a saját poénján, nem törődve azzal, hogy rajta kívül senki nem tartotta ezt viccesnek. Közben én felültem, majd a falhoz húzódtam. ,,...megint...". Lesz még rá példa? Vajon apával is végez majd egyszer?

- Gyere, Hidan, menjünk ki a friss levegőre. Talán jót tenne annak a szeles agyadnak - mondta halkan Sasori, de mindannyian jól hallottuk.

- Na, ez vicces volt! - kuncogott Konan, majd óvatosan rácsapott a bábmester vállára.

- Nem viccnek szántam - válaszolta Sasori, ezt követően pedig pár másodperc alatt eltávolította Hidant a szobából.

- Szerintem én is megyek, beszélgessetek csak nyugodtan, nem zavarok - mondta Konan két ölelés közt, ezután ő is kiment.

Zavartan néztem Itachi szemébe. Láttam benne bűntudatot, tudatlanságot és az ehhez kapcsolódó kíváncsiságot is. Biztosan érdekli, hogy mit is láttam, ami ennyire kiütött. Akkor, abban a pillanatban fel sem fogtam, hogy a tulajdon szüleimmel végez a jelenlegi tanárom, aki minden erejével igyekszik megvédeni engem.

- Itachi - kezdtem -, tudni akarom. Mindent tudni akarok az Uchihákról, a szüleimről, és arról, hogy mit titkolsz még előlem!

- Ez nem a legmegfelelőbb pillanat, hogy ezt elmondjam - pillantott le a padlóra.

- Nem? Akkor mikor? Neked soha semmi nem alkalmas!

- Sayuri, egy jutsu bármit láttathat veled, amit csak akar. Ne légy gyerekes.

- Neked komolyan szokásod babákat elrabolni, ezután pedig kitépkedni mások szemét? - kérdeztem hitetlenül, mire Itachi hirtelen lesápadt, a vonásai elernyedtek, közben úgy tett, mintha olyan érdekes lenne a padlózat. - Válaszolj! - kiáltottam.

Nagyon ritkán emelem fel a hangomat, de ha igen, akkor az általában hatással van másokra. Ez esetben tévedtem, én húztam a rövidebbet. A könnyeim patakokban folytak, amit szinte észre sem vettem.

- Jól van, jól van. Nyugodj meg, nincs semmi baj - kezdett nyugtatni, de ezen még jobban felhúztam magam. Én nem Sasuke vagyok, hogy gyerekként bánjon velem!

És meg is mutatom neki...én már rég nem vagyok kisgyermek. Félresimítottam a hajam a fülem mögé, hogy tisztán lássak a sharinganommal. Most nem számít semmire, nem néz rám.
A chakrámat az öklömbe koncentráltam, közben egyenesen a gyomorszájához céloztam. Megfeszítettem a csuklóm, majd elrugaszkodtam a faltól. Elfelejtettem, hogy Uchiha Itachit készülök megtámadni, így eléggé meglepett, amikor megfogta a karom, majd azzal a lendülettel visszaszorított oda, ahonnan indultam.
Nem tudom, hogy a fogása volt túl erős, vagy az, hogy ütköztem (ami nem okozott túl nagy fájdalmat, tekintve, hogy a fejem mögé helyezett keze felfogta az ütést), de újra sírásban törtem ki. Talán most esett le, mire is készültem.
Bántani akartam azt a személyt, akiért az életem is adnám.

- Ne haragudj, Itachi, nem tudom mi ütött belém. Ez egyszerűen túl sok volt nekem, fogalmam sincs, mit kéne tennem, ráadásul te sem mondasz el nekem soha... - Itt muszáj volt abbahagynom, ugyanis észrevettem, hogy mesterem közeledik felém.

A szívem vadul vert, minden porcikám reszketett, és, ha ezt sharingan használóként mondhatom, alig láttam valamit.

- Itachi...- Csak ennyit tudtam mondani, ugyanis ekkor ajkaink összeértek.
Végigfutott rajtam egy különös borzongás. Nem az a vad, "felfaljuk egymást" csók volt, amit egyszer Asuma-sensei és Kurenai-sensei produkált.
Ez sokkal kellemesebb, gyengédebb volt. Hirtelen ötlettől vezérelve viszonoztam. Váltig állítom, hogy ez volt életem legjobb döntése, amit nem az ép eszem hozott meg. Pár másodperc volt csak, de én egy életre megjegyeztem, milyen egy Uchiha csókja. Ezután gyengéden magához ölelt, majd ügyelve, hogy ne okozzon nekem fájdalmat, visszafektetett az ágyamba.

A nyakamat csókolgatva beletúrt a hajamba. Úgy éreztem, mindenem elzsibbadt. Pedig ez nem volt így. Csak az agyam úgy döntött, hogy nem szenved velem tovább, és inkább felmondja a szolgálatot, afféle "elmész te a picsába" mondatot harsogva. Már éppen a felsőmet ügyeskedte le rólam, amikor pír öntötte el az arcát, ezt követően pedig teljesen megsemmisülve eltávolodott tőlem. Abban a pillanatban jöttem csak rá, mire is készült, én pedig hagytam. Azt hiszem, teljesen begolyóztam. Nocsak, úgy tűnik, hogy az agyam mégsem titulált engem teljesen reménytelennek! Vagy talán mégis, csak nincs hová mennie.

- Ha élhetek a szavaiddal, nem tudom, mi ütött belém - remegő kézzel ökölbe szorította a kezét, mintha csak fájdalmat akarna magának okozni.

- Vagy inkább ki - erőltettem mosolyt az arcomra.

- El sem találtál - halkan nevetni kezdett, mire én is követtem a példáját. Mondták már, hogy a nevetés ragályos? Ez az egész szituáció annyira hihetetlen, hogy már röhejes. Amikor mindketten úgy voltunk vele, hogy a többiek számára kissé feltűnő lehet a jókedvünk, abbahagytuk.

- Komolyra fordítva a szót, tényleg nem értem magamat. Az egyik pillanatban még átkozom Obitot és a halálát tervezem -az utolsó pár szót alig hallhatóan szűrte ki a fogai közül, majd újra hangosabban kezdett beszélni, mintha azt akarná, hogy az egész világ hallja, amit mond -, a másikban pedig azon kapom magam, hogy te vagy a leggyönyörűbb lány a Földön és képtelen vagyok ellenállni a csábításnak.

- Ez hízelgő, de közel sem igaz, legalábbis szerintem nem - éreztem, hogy az arcom egy vörösebb színárnyalatot vesz fel, de erőt vettem magamon és folytattam. - Mellesleg ki az az Obito?