A vér kötelez

Nehezebb, mint gondoltam

Nem gondoltam volna, hogy pár ilyen nap után képes leszek nyugodtan mosolyogni, elfelejtve az összes felgyülemlett stresszt és fájdalmat. Magam sem hittem benne, hogy valaha újra nevetek majd, miközben tudom, hogy ezek az órák szabják meg a szabadságom, és persze azt, hogy a közeljövőben történő események hogyan fognak alakulni.
Valami, pontosabban valaki azonban nem hagyott nyugodni. Itachi vallomása hihetetlenül megrendített, már aznap, ugyanis a boldogságom igaz, hogy határtalan volt, és egy valóra vált álomban éreztem magam, de mégis ott motoszkált bennem a tudat, hogy esetleg csak a visszatartásomért mondhatta ezt, vagy azért, hogy a bűntudatom elhatalmasodjon rajtam, de ezek persze csak esetleges opciók voltak arra az esetre, ha megkérdezném magamtól; miért?
Mert még mindig nem voltam képes elhinni, amit mondott, amit tett, és ahogy tette, amilyen gyengéd volt, és az a puha csók... valóság vajon, vagy csak az elmém játéka mindez?

Miután Kimikoval beszéltem, első dolgom volt, hogy bemenjek a szobánkba, előkapjak a szekrényemből néhány ruhát, majd elfoglaljam a fürdőszobát, és magamra zárjam az ajtót. Sóhajtva néztem a tükörbe, amin egy hatalmas tenyér nyoma ékeskedett, bár nem tartottam elég érdekesnek, hogy megemlítsem ezt bárkinek is, és igazából azt sem tudom, hogy ezt miért mondtam el. Nem lényeges.
A zuhanykabinra pillantva letettem a ruháim a bent lévő fehér, műanyag székre, amire igazából mindenfélét dobálunk, akár csak egy szennyestartóra. Igaz, hogy az utóbbiba már évek óta nem pakolunk semmit, ugyanis egyszer télen sikeresen összetörtük. Ugye Deidara? Mert ez is egy szánkó, csak olcsóbb.

A kabinba lépve a csaphoz nyúltam, és gondolkodás nélkül a legmelegebb fokozatra állítva hagytam, hogy a tűzforró víz hirtelen végigsimítsa a bőröm. Lehunytam a szemem, és vakon néztem ki a fejemből, gondolataim sűrűjébe zuhanva. Ha délután nem teljesítek jól, Itachi egyszerre lesz csalódott, és természetesen megbízhatatlannak titulálják majd, hisz rájönnek, hogy hagyta magát. Mondjon bármit is, a szeméből könnyedén kiolvastam mindent, és tudom, hogy nem fog nekem ártani. Nem üt meg. A hajam szála se görbül. Ehelyett én bevethetek mindenféle taktikát, ha akarok, mert minden egyes porcikája ki lesz szolgáltatva nekem, csakis nekem, hogy azt tegyek vele, amit akarok, illetve, amit követel.
Ha rajtam múlna, nem tartanánk itt.

Félóra múlva ismét rádöbbentem, hogy nagyon nincs időérzékem, és megint egy csomó vizet pazaroltam el anélkül, hogy egyáltalán a hajam megmostam volna. Adtam magamnak öt percet, és kinyúltam egy samponért, nem törődve azzal, kié. Továbbra is csukott szemmel lecsavartam a tetejét, amikor is megcsapott az az illat. Mentolos krizantém. Lebuktál, Itachi. Akaratlanul is elmosolyodtam, és úgy döntöttem, inkább mégsem használom ezt, sőt, eleve azon az állásponton voltam, hogy úgyis koszos leszek, akkor meg mi értelme volna? Igen, Inuzukáéknál eltanultam egy s mást...
Elzártam a vizet, majd a fehér törülközőmért nyúltam, aminek hűlt helye volt.

- Sasori, csak egyszer találjalak meg a mai nap folyamán, én esküszöm...ja, hogy itt van - pillantottam a másik fürdőlepedős szekrényre, ahol ott virított kimosva, és csak úgy ömlött belőle a tipikus, Konanes levendula aroma.

Megszárítkoztam, és átvettem egy kék rövidnadrágot, egy egyszerű fehér, pöttyökkel borított felsőt, fölé pedig azt a pulcsit, amit még Itachitól kaptam, amikor ebbe a helyzetbe, vagyis inkább szervezetbe kerültem.

- Pontosan hét óra. Illetve csak volt. Elmúlt már pár perce -helyesbített-, ha bármit is ki akarsz venni, óvatosan tedd, az a szekrény szeret hányni.

Fogalmam sincs, hogy értette, de nem is nagyon érdekelt, hogy őszinte legyek. Kinyitottam, mire a földre kényszerített több száz ruha.