A vér kötelez

Miattad

- Ki ez a tag, Itachi? Felrobbantsam? Hm - nyúlt az agyagjáért Deidara, de amint felpillantott az ajtóban álló Uchihára, a torkához kapott. - S-segítség! Hmm!

- Uchiha Hayate - mordult fel Itachi rosszkedvűen. - Látom, a genjutsud még mindig átláthatatlan.

- Pont ezért végeztél helyettem Rannal kétszer is, nem rémlik? - nevetett erőltetetten Hayate, majd egy pillanat alatt mögöttem termett és végigsimította a karjaim. - Amikor legutoljára láttalak, Sayuri, azt hittem, hogy a testvéri kötelékünk huzamosabb ideig eltart majd.

Deidara fojtogatása alábbhagyott, ellenben Kisame egy értetlen fintorral nyugtázta a dolgot.

- Várjatok egy halfaroknyit - szólt közbe, majd megtámaszkodott Samehada markolatán. - Ti most kajak testvérek vagytok? Meg ki az a Ran? Ki ez a csávó?

- Hadd mutatkozzak be, tudatlan kis halacska fattyú - Hayate könnyűszerrel rátette a fejét az enyémre, lévén, hogy alacsonyabb voltam majdnem mindenkinél a társaságból, és hát persze, hogy nem elég, hogy naponta kapom meg a ,,kicsilány" meg ,,picur" becézéseket hol Konohában, hol az Akatsukiban, neki rá kellett tennie még egy lapáttal. - A nevem Uchiha Hayate, az Uchiha klán jogos örököse.

- Azt mondják, csak akkor vagy igazán örökös, ha van jegyesed - szólta le azonnal Itachi. - Anélkül semmit nem ér, hogy idősebb vagy fél évvel.

- Miért, neked talán van? - hirtelen megéreztem a nyakamnál egy hideg, fémes érintést, és mint kiderült, Hayate katanája volt az.

- Van - mondta ki kíméletlenül, és bármennyire is igyekeztem kiolvasni a szeméből a hazugságot, egyszerűen nem ment. Igazat mondott. - Mit érsz azzal, ha elvágod a torkát? Talán veszít bármennyit is a szervezet?

- Nagyon úgy tűnik, hogy az Akatsuki számára hasznavehetetlen - szorította a bőrömhöz az éles fegyvert -, de nem feltételezem, hogy számodra is semleges.

- Bármikor pótolható egy mangekyo és egy sima sharingan, ezen ne múljon - legyintett, mire Deidara a szája elé kapta a kezét. Éreztem, hogy a kard finoman súrolja a bőröm felszínét, majd gyengéden, lassan felhasítja azt, de csak úgy, hogy apróbb sebet ejtsen rajtam. Nem voltam képes sírni, csak csendben tűrtem, hogy apránként öljön meg. Őszintén szólva kevésbé lepett meg az, hogy Itachi nem tett semmit, mintsem az, hogy egy családtagom végez velem. Azt mondják, az a fájdalom, amit az ember a szívében érez, sokkal nagyobb tud lenni, mint bármilyen más, fizikai fájdalom. Lehet, hogy épp ezért sem éreztem túlontúl fájdalmasnak. Mert a szívem épp most tört szilánkosra, valahol mélyen legbelül.

- Hagyd őt, Hayate - szólt a másik maszkos, mire rádöbbentem, hogy egy nagyon erős genjutsu hatása alá kerültem, ugyanis a bátyám kezében semmiféle fegyver nem volt.

- Pedig már kezdtem jól érezni magam - szomorodott el egy pillanat alatt.
,,Pótolható". Milyen szép dolog is valaki számára bábnak lenni, aki mást sem akar, mint azt, hogy valaki töltse be Sasuke helyét. Hisz itt vagyok én, ugyanolyan kicsi, esetlen, mint egykor az öccse, és szinte azonnal lecsapott rám. Ha én lelécelek, talál úgyis mást, talán egy Hyuugát, hisz nekik is van vérörökségük. Lehet, hogy ott is rendez egy mészárlást, hogy mondjuk Hinatát edzhesse, ezzel együtt elvegye tőle a családját, a barátait, az otthonát, és hagyja majd, hogy szerencsétlen lány beleszeressen, mert Uchiha Itachi meghátrál, ha érzelmekről van szó.

- Mit látott? - kérdezte az említett az üres tekintetem látva. - Remélem nem mutattál neki semmi tragikusat, különben...

- Különben kitéped a szemeit, Itachi? -szóltam halkan, erélyesen. - Ez nem fog mindig összejönni.

- Mégis hogy beszélsz velem Sayuri? - vonta fel a szemöldökét.

- Ahogy csak akarok és megérdemled! - vágtam vissza, mire a bátyám kényelmesen leült az ágyamra, hogy páholyból élvezhesse az előadást. - Miért, mi lesz, ha felemelem a hangom? Megint megpofozol? Mintha csak az apám lennél? Ha tudni akarod, apa soha nem ért hozzám egy ujjal sem, és mégis olyan lettem, amilyen! Erre tessék, miattad haldoklik! Nem unod még, hogy elveszel tőlem mindenkit, akit szeretek? - A végét már szinte kiabáltam, csak, hogy jól hallja mindenki, nehogy valakinek vissza kelljen kérdeznie, mit is mondtam. Itachi azonban nem felelt egy jó ideig, csak Kisame és Deidara reakcióját várta, akik csendben meghúzták magukat.

- Hayate, ideje mennünk - szólt a másik ANBU, majd a bátyám biccentve a folyosóra lépett.

- Ha meguntad az Akatsukit - kacsintott -, tudod hol találsz - Ezzel elillantak, Itachin pedig nem tükröződött semmiféle megbánáshoz hasonlító érzelem, így ismét szóra nyitottam a számat, ám ekkor Itachi megelőzött.

- Uchiha-Hatake Sayuri! - szólt rám a teljes nevemen szólítva, ami valljuk be, jelen esetben nem teljesen hatott rám, pedig ettől szerintem mindenki beparázna. - Egy okom van arra, hogy most rögtön ne küldjem ki Kisamét és Deidarát, és büntesselek meg itt és most, mégpedig az, hogy az átkozott bátyád genjutsuja túl erős, így felkavarta az elméd. Nem tudom, mit láttál, nem is akarom tudni, viszont ezt a hisztit most azonnal fejezd be, mert kezdem unni, de lassan tényleg.

- Megbüntetni? - ragadtam meg a lényeget, mire hirtelen minden haragom elszállt, és egy félmosollyal díjaztam a domináns Itachi visszatértét. - És ezt mégis hogy tervezted?

- Még ő se tudja - röhögte el magát Kisame -, kiküld minket, aztán majd megerőszakol téged.

- Vagy elfenekel, amelyik jobban felizgatja, hm - szállt be Deidara, mire vörös arccal elnevettem magam. - Bár az utóbbi lehetséges egyedül, hisz Sayuri kiskorú, hm!

- Jézusom - rémült meg Itachi -, dehogyis teszek ilyet, mégis miről beszéltek? - pirult el azonnal, és szerintem nagy eséllyel elképzelte a szituációt, ugyanis zavartan megrázta a fejét és felém fordult. - Sayuri, örülök, hogy jól szórakozol, de komolyan ki fogom találni, hogy mégis mivel toroljam meg ezt a szemtelen, provokáló stílust. Egek, jó, hogy nem ejtem rögtön teherbe, Kisame! -rivallt rá.

- Jól van na - röhögte a cápa -, de, ha meggondolnád magad...

- Hahó - kopogott be Tsunade, majd amikor észrevette, hogy indulásra készen álltunk, szinte látni lehetett, ahogy felforr az agyvize. - Erről majd később - mutatott körbe. - A lényeg az, hogy Kakashi állapota stabil, néhány hét és teljesen felépül.

- Hála az égnek - sóhajtottam megkönnyebbülten. - Bemehetek hozzá? - tettem fel a szívem legerőszakosabb akaratát, de ekkor Itachi szigorúan rám pillantott.

- Szerintem nem örülne a dolognak - szólt kíméletlenül az Akatsuki tag. - Ne felejtsd el, hogy mi történt.

- Nem felejtettem el -feleltem -, főleg, hogy én akkor és ott nem tettem semmit. Ellentétben veled.