Szerelem a háborúban |Manuel Neuer| ✔

×3×

Felsétáltunk a hatalmas lépcsőn és egy barna fa ajtó felé kezdett húzni. Ahogy beléptünk gyönyörű látvány tárult elém. Egy irodába érkeztünk. Velünk szembe egy asztal volt és papírok hevertek rajta. Bal kéz felé egy hatalmas könyvespolc telis-tele könyvekkel. Az előtt egy kanapé volt. A jobb oldal is így nézett ki csak a polcok mellett egy ajtó volt.

-Ülj le.-mondta.

-Miért hozott ide?-kérdeztem.

-Mondom ülj le!-mondta megint.

-Nem! Előbb mondja meg...-nem tudtam befejezni mert felemelt és rárakott a jobb oldali kanapéra.-Mit akar?-néztem fel csillogó kék szemeibe.

  -Megvédelek Kimmich és Götze elől ha elkapnak még durvábbak lesznek mert megmentettelek.-válaszolt.

Szemeimbe könnyek gyűlnek. Nem akarom,hogy bántsanak! Haza akarok menni. Hangosan sírni kezdtem.

-Ne kezdd megint!-mondta Manu idegesen mire én még jobban rákezdek.-Most miért sírsz?-kérdezte. Nemlegesen ráztam a fejem jelezve, hogy nem akarom elmondani.

Manuel szorosan megölelt mire én szorosan bújtam hozzá. Fejemet nyakhajlatába fúrtam ő pedig kezeit a derekamra tette.

-Megvédelek! Ígérem! De nem szabad senkinek sem tudnia. Ma itt alszol, hajnalban haza viszlek.-adta ki a parancsot.

-Rendben.-motyogtam.

-Kérsz valamit enni vagy inni?-állt fel.

-Egy teát ha szabad.-suttogtam.

-Azonnal hozom.-mosolygott majd kisétált a szobából.

Felálltam és körbe néztem a szobában. Egy érdekes könyvet lapozgattam mikor kopogtak. Dermedten álltam a polc előtt és még levegőt se mertem venni.

-Manu?-nyitott be Thomas.-Ó, szia.-mosolygott rám perverzül. Elindult felém, mire én elejtettem a könyvet ami hangos puffanással esett a földre. Thomas elkapta a derekam és magához húzott.

-Mit akar?-néztem fel rá.

-Téged!-suttogta fülembe.

-Manuel megtiltotta, hogy önnel kettesben legyek.-motyogtam.

-Ne hallgass rá!-adott puszit a fülem mögé. Elhajolt tőlem mire én félve néztem fel rá.

-Nem baj ha csak...-lépett be Manuel. Ahogy meglátott minket a szemei villámokat kezdtek szórni.-Müller azonnal hagyd békén!-parancsolt rá.

-Nyugi Manu, csak szórakozunk.-hajolt nyakamhoz és nedves puszikat nyomott rá. Szemeimbe könnyek gyűltek,majd halkan sírni kezdtem.

-Mondom, hagyd békén!-rángatta el tőlem.-Többet meg ne lássalak a közelében!-dobta ki az ajtón.

Manuel elkapta a kezem és szorosan magához húzott, mintha bármelyik percben elveszíthetne.

-Gyere velem.-húzott maga után. Kinyitotta a könyves polc mellett elhelyezkedő ajtót mire egy hálószoba tárult elénk.

Félve néztem Manuelre, aki megérezte, hogy nézem ezért rám pillantott.

-Baj van?-emelt fel mint egy gyereket, és az ágyra ültetett.

-Ugye nem akar bántani?-kérdeztem félve.

-Jaj, kicsim nem kell félned. Nem foglak bántani!--térdelt le elém és kezeit a combjaimra tette.

-Megismerkedünk?-kérdeztem félve.

-Persze kicsim.-becézett mire elmosolyodtam.

-Mi a teljes neve?-kérdeztem.

-Manuel Peter Neuer.-mosolygott.

-Hány éves?-érdeklődtem.

-Harmincegy.-válaszolt mire döbbentem néztem rá.-Jól vagy?-lóbálta meg a kezét szemeim előtt.

-Idős vagy.-néztem a lábamat.

-Miért te mennyi idős vagy?-érdeklődött.

-Tizenhat.-válaszoltam. Üveges tekintettel nézett rám majd felállt és távozott.