Szerelem a háborúban |Manuel Neuer| ✔

×20×

Lisa pár perccel később kijött a szobából. Arcán könnyek folytak le, de letörölte azokat.

-Neki látok az ebédnek.-sétált oda, ahol eddig a reggeli készítette. Felálltam az asztaltól és Thomas szobájába siettem. A férfi az ágyban feküdt, nyakig betakarva.

-Szia Thomas.-ültem le mellé az ágyra.

-Szia Antonina!-köszönt erőtlenül.

-Hogy vagy?-kérdeztem.

-Nem túl jól.-suttogta.-De, inkább menj ki! Nem szeretném, ha te is beteg lennél.-mondta.

-Nem leszek az!-mondtam. Thomas erőtlenül rám mosolygott, de én nem tudtam visszamosolyogni rá, hiszen megmentetett, most pedig szinte haldoklik. Szemeimben könnyek gyűltek.

-Antonina ne sírj!-fogta meg a kezemet.-Nem lesz semmi bajom! Veletek maradok!-szorított rá kezemre.

-Ígéred?-csuklott el a hangom.

-Ígérem!-jelentette ki. Ekkor kinyílt az ajtó és Manuel lépett be.

-Gyere kincsem, hagyd Thomast pihenni.-mondta, mire elengedtem az ágyon fekvő férfi kezét és kisétáltam a szobából.

-Ugye nem lesz baja?-csuktam be az ajtót, aztán Manuelre pillantottam.

-Nem lesz!-rázta meg a fejét.-Thomas erős és ezt is túl éli!-ölelt magához.

-Szeretlek.-bújtam hozzá a férfihez.

-Én is téged kincsem!-mondta Manuel.

×5 évvel később, 1945. Május. 8.×

Sírva ültem az ágyon. Hogy történhetett meg ez? Remegő kezemet lassan arcomhoz emeltem, majd letöröltem egy könnycseppem. Ekkor a csöndes szobát, az ajtó nyikorgó hangja töltötte be, mire felkaptam fejemet. Mikor Manuel meglátott, eltűnt a mosoly az arcáról.

-Mi a baj?-kérdezte, mire megráztam a fejemet.-Antonina!-szólt rám kicsit hangosabban.

-Nincsen semmi baj.-suttogtam. Manuel leült mellém és átkatolt jobb kezével, én pedig szorosan hozzá bújtam.

-Kérlek kincsem, mondd el!-mondta lágy hangon, de megráztam a fejemet ellenkezés képpen.-Mi lenne, ha mondanék egy jó hírt és utána elmondanád, hogy miért sírsz, az úgy jó?-kérdezte.

-Igen.-mondtam.

-Németország kilépett, Európában véget ért a háború!-mondta. Először fel sem fogtam mit mondott. Felemeltem a fejemet és Manuel kék szemeibe néztem.

-Tényleg?-kérdeztem.

-Igen! Vége van! Hamarosan visszamentünk Németországba!-ölelt magához, aztán elengedett és szemeibe nézett.-De miért sírtál?-nézett rám érdeklődve. Nagyot nyeltem és lassan szólásra nyitottam a számat, de azon egy árva hang se jött ki. Manuel látta rajtam, hogy ideges vagyok.-Héj, nincs semmi baj! Nyugodj meg, vegyél mély lélegzetet, aztán mondd el.-mosolygott bíztatóan. Tettem, amit mondott. Mikor úgy éreztem, hogy minden rendben van, belekezdtem.

-Hát...nem is tudom, hogy ez jó vagy rossz hír.-suttogtam.

-Antonina nyögd már ki!-sürgetett.

-Terhes vagyok!-néztem szemeibe.