Szentjánosbogár

Bevezető

Sokáig csak a rajzolásnak éltem.

Nem értettem az embereket, ahogy ők se engem.

 Így elzárkóztam előlük. Csak azok értenek akik születésem óta ismernek. Csak ők tudják milyen vagyok valójában.

 Az emberek sokat ítélkeznek. Azt mondják a némaságom lehangoló és ijesztő. Hogy biztos valami lelki problémám van, vagy csak nem alacsonyodom le hozzájuk.

Sose értettem őket.

Miért örülnek ha más szenved?

Miért szeretnek, ha nem szeretik őket viszont?

Miért nézik le egymást?

Miért boldogok a semmiségek miatt?

Miért vágynak olyanra, amit úgysem kaphatnak meg?

Miért vetnek meg olyanokat, akiket nem ismernek?

Miért ítélkeznek mások felett?

Az életemet fekete-fehérnek érzem. A többi szín kiveszett belőle.

********

- Hara-kun! - lépett hozzám az egyik osztálytársam.

Kelletlenül fordultam felé.

- Nekem kell beszednem a házit. Ide tudnád adni a füzeted? - kérdezte mosolyogva.

Lassan bólintottam és a kezébe nyomtam a füzetet.

Ez a nap lassan telt.

Az órák végén befészkeltem magam a klub terembe. Ott minden nyugodt volt és csendes. Senkihez nem kellett beszélnem és körülöttem sem zajongtam. A rajzklub nem a legnépszerűbb, mindössze néhány tagja van.

 Amíg az sulit be nem zárták estére, ott ültem és rajzoltam. Gondolkodás nélkül, ösztönösen. Ilyenkor csak a papíron mozgó ceruza hangját hallottam, a grafit illatát és a papírlap érdes felületét éreztem. Számomra ez jelentette a világot. Ilyenkor mindig nyugodt voltam. Gátlások nélkül rajzolhattam, viszont minden egyes rajzom fekete és fehér volt. Sokszor mondták, hogy ez túlságosan depresszív, miért nem rajzolok valami vidámabbat? Valami színeset és kellemeset.

 Mindig úgy gondoltam, hogy a rajzaimban saját magamat kell kifejeznem. A rajzolás számomra olyan, mint másoknak a beszéd. Csak így tudtam kifejezni azt amit érzek. Ezért is tartottam szükségtelennek a többi szín használatát. A fekete és a fehér is egy-egy szín. Az életem csak annyira volt színes, hogy ez a két szín is elég legyen. Nem arról van szó, hogy nincsenek érzéseim. Éreztem haragot, fájdalmat, boldogságot, szeretetet de nem értettem meg ezeket az érzéseket. Tudtam miért vannak, tudtam mi váltja ki őket de valahogy mégsem értettem őket igazán. Ezért is döntöttem a fekete és a fehér szín mellett. Egyszer megpróbáltam színes képet festeni. Akkor úgy éreztem hazudok magamnak, ezért abbahagytam.

 Nem hazudhattam magamnak, hiszen ha magammal nem tudok őszinte lenni akkor senkivel sem.

Ezért nem használok színeket.

 Amikor hazamentem a szüleim, a húgom és a két kisöcsém már otthon volt. Lelkesen köszöntöttek, Aki és Ren még a nyakamba is ugrott. Halványan elmosolyodtam. Igen, ők azok akik azt a két színt már behozták az éltembe. És ezért mindennél fontosabbak nekem.

- Arashi, segíts megteríteni a húgodnak! - szólt rám anya.

A napjaim általában így teltek.

És az igazság az, hogy így is boldog voltam.

Akkor még nem gondoltam, hogy ez változhat. Őszintén szólva nem is akartam, hogy változzon.