Szentjánosbogár

Ostoba

A pletyka gyorsan terjedt.

Három nappal később már ott tartottunk, hogy igazából megtéptem a csajt.

Remek...

Amikor elmentem a folyosón sokan összesúgtak mögött, sokan pedig feltűnően hangosan nyilvánították ki a nemtetszésüket.

Ezzel az egésszel azonban csak egy nagy probléma volt.

Hogy nem érdekelt.

Még én magam is meglepődtem mennyire hidegen hagy a dolog.

Mert nem számított a véleményük. Jelentéktelen volt, hisz még a nevüket sem tudtam.

Nem fordultam el szégyenkezve, nem éreztem magam kínosan, nem izzadtam ha végigmentem a folyosón és nem szált meg a hirtelen bűntudat.

Mert nem éreztem magam bűnösnek.

A valóságban semmi olyat nem tettem amit ők állítanak. Ezért sem volt okom meghunyászkodni.

De úgy látszik ez egyeseknek nem volt elég.

Nem arról volt szó, hogy annyira sajnálnák a lányt, egyszerűen csak idegesítette őket, hogy nem úgy reagálok ahogy az ilyenkor szokás. Próbáltak mindenki előtt megalázni azzal, hogy üvöltöznek velem az ebédlőben, vagy az udvaron, mindenki füle hallatára.

Már nem is arról szólt az egész, hogy szerencsétlen kis méhkirálynőt valaki bántotta hanem, hogy volt valaki akin az emberek kiélhették a jelentéktelenségüket. Leginkább azok gúnyoltak akik eddig háttérbe szorultak. Mert előttem velük tették ezt és most, hogy ők lekerültek az étlapról fel akartak törni.

Szánalmas.

Saját magát alázza meg mindezzel.

A klubtársaim egy része mindig próbált segíteni, de ezt mindig kedvesen elutasítottam. Nincs szükség arra, hogy ők is célponttá váljanak. Csak ezeknek a szánalmas barmoknak okoznának vele örömöt.

Az idő múlt, a pletykák elültek.

Minden ment tovább, mintha misem történt volna.

Ahogy az lenni szokott.

Szerintem a középiskola a világ legkegyetlenebb helye. Sokan reményekkel telve jönnek ide.

Új barátaim lesznek!

Milyen jó lesz az osztályom!

A tanárok támogatni fognak!

Mindenki kedvesebb lesz és felnőttesebb!

Az emberek megértőbbek lesznek!

Itt majd mindenki megkapja a neki járó tiszteletet!

Végre kibontakozhatok!

Mindezen csak mosolyogni tudok.

Igen, én is fantáziáltam ilyesmiről annak idején. Én is azt hittem, hogy egy gimnazista már sokkal érettebb és nem fog ilyen gyerekesen viselkedni.

Elég nagyot tévedtünk, igaz?

Hisz egy gimnazista olyan mint egy óvodás gyerek. Mindenen megsértődik, ha nem kap meg valamit hisztizik, felnőttként próbál viselkedni miközben még ott a tojáshéj a fenekén. Gondolkodás nélkül rombor, fájdalmat okoz és a földig tipor mindenkit, hogy a saját kisebbségi komplexusát kielégítse. Csak míg egy kisgyerek később megtanulja, hogy amit tesz az rossz, addig egy gimnazista teljes tudatában, gátlások nélkül teszi mindezt. Ami ezután jön az már csak a hamis „Bocsánat!" , ami a legundorítóbb az egészben.

Hányingert keltő.

Egy nap, ebédszünet közben, unottan bámultam ki az ablakon. Sokan kint ettek, mivel már majdnem benne voltunk a nyárban.

Miközben az embereket néztem megakadt a szemem egy ismerős alakon.

A kis méhkirálynő. Fensőbbségesen magyarázott valamit a körülötte ülő lányoknak, akik mindezt lelkesen és nagy egyetértések közepette hallgatták. Ahogy jobban megnéztem a társaságot felfedeztelek téged is.

Ugyanolyan voltál mint pár hete. Egy lány a szürke tömegben, aki maga is beszürkült mert azt hitte csak így lehet élni.

De amikor jobban megnéztelek rájöttem, hogy ideges vagy. Állandóan a hajadba túrtál, a szoknyádat igazgattad és izegve-mozogva próbáltál megülni a fenekeden. Ez volt az egyetlen amivel kitűntél.

Miközben a királynő magyarázott egy csapat fiú jelent meg a hátatok mögött. Közülük is kitűnt az alfa hím.

Köszöntek, a királynő meg egy pillanat alatt leállt flörtölni és leültette őket közétek. A többiek is mind egy-egy fiút lestek.

Innen távolabbról is láttam, hogy milyen szánalmas taktikát alkalmaztok.

Két véglet volt : vagy próbált felnőttes és csábos lenni, vagy ártatlan és angyal szerű.

Majdnem hangosan felnevettem.

- Milyen édes - suttogtam gúnyosan.

Ekkor ismét rajtad akadt meg a szemem. Lelkesen próbáltad előadni magad az egyik srácnak, aki egész normálisan nézett ki.

Fekete haj, csinos arc, kisfiús mosoly. Mindehhez pedig egy focista testalkata társult.

Valószínűleg ő volt a társaság azon tagja aki mindig mindenkivel kedves volt és előzékeny, de belül egy mindenre kész bestia volt. Legalábbis a szemeiből ezt olvastam ki.

Érdekes választás.

Te édesen próbáltad előadni magad, mintha minden fiú tökéletes ideálja lennél.

A baj csak az, hogy nem sikerült. Ugyanis a kis herceged épp az alfával flörtölő királynővel akart szemezni. Te pedig ezt nem vetted észre. Nem akartad észrevenni.

- Ostoba. Nem lehetsz újra ember, Odette! Mert a herceged már Odile- é. És ez nem is fog változni. - suttogtam.