Szentjánosbogár

Vállomás

- Hotaru.....
Nem folytattam. Lassan újra feléd fordultam. Döbbenten nézetem a tekinteted, amelyben félelem és kétségbeesés tükröződött. Mikor mindez eljutott a tudatomig szomorkásan elmosolyodtam és kimondtam azt, amit már rég ki kellett volna mondanom.
- Szeretlek! - néztem mélyen a szemedbe, mire te csak félénken lehajtottad a fejed.
Ezen is csak mosolyogni tudtam.
- Gondolom nem mondtam ezzel semmi ujjat.
- Eddig nem voltam biztos benne...- suttogta elhaló hangon.
Ezután egyikünk sem szólalt meg. Lehajtott fejjel álltál előttem, miközben az egyenruhád szélét morzsolgattad. Olyan elveszett voltál, mint addig még soha.
Mosolyogva nyúltam az arcodhoz és az ujjaimra támasztottam az állad. Lassan felemeltem a fejed és a szemedbe néztem.
- Nem várom, hogy most válaszolj rá. Azt se várom, hogy viszonozd. De szeretném ha tisztáznánk, hogy is állunk egymással. Csak tudni akarom van-e egyáltalán reményem. Gondolkodj el ezen – suttogtam, majd egy leheletnyi puszit nyomtam a homlokodra.
Te fülig vörösödtél a puszi hatására és csak bólintottál.
Elléptem tőled és miután mosolyogva intettem egyet, neked hátat fordítva hazaindultam.
           

Nem akartam siettetni a dolgot, de én sem vagyok fából. Minden alkalommal amikor megláttalak, gondoskodtam róla, hogy te is észrevegyél. Ilyenkor rendszerint zavarba jöttél, de próbáltál normálisan viselkedni.
Igazából egész szórakoztató volt.
Mondjuk te sem tétlenkedtél. Napról napra, egyre többet beszélgettél a többi lánnyal, végül három kedvesnek tűnő lány be is fogadott negyedik tagnak. Persze ez engem is
megnyugtatott, de a válaszodra még mindig várnom kellett.
Egyik délután morcosan és nyűgösen értem haza. Csak félvállról odaköszöntem a többieknek és már mentem is fel a szobámba. Levetettem magam az ágyra és idegesen
fürkésztem a plafont.
Idegesített, hogy még mindig nem mondtál semmit, holott már egy hét is eltelt.
Elővettem a rajzmappám, hátha megnyugszom ha elkezdek rajzolni, de egyik alak sem sikerült az elképzeléseim szerint. Ez még inkább felbosszantott és kitéptem a sikertelen munkákat. Bosszankodva gyűrtem őket galacsinná és vágtam a szembelévő szekrényhez.
- Nii-chan! - rontott be Misa.
- Kopogni nem tanítottak meg? - kérdeztem szemrehányóan, s közben teljes erőből falhoz vágtam az egyik galacsint.
Misa szemei résnyire szűkültek.
- Mégis mi bajod van? - kérdezte mérgesen.
- Az, hogy kopogás nélkül rontottál be a szobámba! – fordultam felé ingerülten.
Misa arcáról eltűnt a harag és helyébe a kíváncsiság lépett.
- Nii! Mond el mi van! - csukta be maga mögött az ajtót, majd levetette magát az ágyamra.
Hátrafordultam és néztem ahogy a húgom kíváncsian méreget. Végül csak nagyot sóhajtottam és levetettem magam az ágyra, Misa mellé. Némán feküdtünk egymással
ellentétesen.
Percekig tartó némaság után Misa szólalt meg először.
- Köze van a rosszkedvednek ahhoz, hogy nemrég eltörted valaki orrát? - kérdezte.
Erre csak hümmögtem és nyammogtam.
- Köze van ennek az orrbetöréses esethez egy lányhoz? - kérdezte újra.
Erre már csak mocorogtam.
Misa abban a pillanatban felült és rám vetette magát.
- Mesééééélj!! - követelőzött.
Fájdalmasan felnyögtem, amikor a könyökét belemélyesztette az oldalamba.
- Meg fogsz ölni! - kiáltottam fel és ledobtam magamról. Misa a földön landolt.
- Hogy dobhatsz le magadról csak így egy lányt? - tápászkodott fel háborogva.
- Akkor ha életveszélyben érzem magam! - vágtam vissza.
Durcásan ült le a lábamhoz.
- Életveszélyben is leszel, ha nem köpöd ki újra, hogy mi bajod! - duzzogott tovább.
Elgondolkodva pásztáztam a plafont. Nem tudtam mit is mondjak pontosan. Egy olyan haverral, mint Kazu teljesen más ezt megbeszélni. De a húgommal.....
Még pár percig némán vizsgáltam a plafont, aztán eszembe jutott valami.
- Van a szekrényben egy letakart vászon. Vedd elő és rakd az állványra. - mondtam halkan, de közben nem vettem le a tekintetem a plafonról.
Misa felvonta a szemöldökét, de tettem amit mondok.
Kihúzta a szekrényajtót és óvatosan kivette belőle a letakart képet, majd az állványra tette. Aztán felém fordult és engedélykérően nézett rám. Felé fordultam, majd erőt vettem magamon és feltápászkodtam. Ólomlábakon mentem el az állványig és álltam meg mellette.
Megfogtam a képet takaró leplet,s miközben lassan lehúztam róla, elfordultam.
Amikor Misa meglátta a képet akkorát nyikkant, hogy még én is hallottam.
Nem mertem felé fordulni, csak odaléptem az ágyamhoz és még mindig a leplet szorongatva ültem le rá. Nagyot sóhajtottam, majd lehajtottam a fejem és a szabad kezemmel beletúrtam a hajamba.
- Szóval, szerinted mit csináljak? - kérdeztem újra felnézve.
Misa még mindig döbbenten állt a képem előtt.
Lassan fordult felém.
- Megmondtad már neki?
Erre csak bólintottam.
- Azt mondtam gondolkodjon, de ennek már egy hete. Kezdek ideges lenni...
Misa nem szólalt meg, csak felém sétált és leült mellém.
- Nii-chan – kezdte, de nem engedtem, hogy befejezze.
- Tudom, kérdőre kéne már vonnom - túrtam ismét a hajamba.
Éreztem, hogy Misa nekidől az oldalamnak.
- Ganbatte, Nii-chan – a hangjából kihallottam, hogy mosolyog, mire én is ezt tettem.
Átnyúltam a válla felett félkézzel magamhoz öleltem.
- Arigato.
Ekkor éreztem, hogy a telefonom rezegni kezd a zsebemben. Meg se nézve hogy ki hív vettem fel.
- Arashi – szóltam bele.
Egy pillanatig senki sem szólt bele. Azt hittem letették,így már készültem, hogy kinyomom, amikor egy halk, de annál édesebb suttogást hallottam meg a vonal túloldaláról.
- Találkozhatnánk?