Szentjánosbogár

Ijesztő

Figyeltelek.

Nem kerestelek a folyosókon vagy gondoltam rád a nap minden egyes percében. Viszont ha véletlenül találkoztunk, lopva mindig feléd néztem.

Ettől függetlenül nem éreztem semmit.

Néztelek.

Ennyi, kész.

Semmi gyors szívdobogás, semmi reszketés, és egyetlen darab pillangó sem verdesett a gyomromban. Minden olyan volt, mint mindig.

Te loholtál a királynőd után, én pedig még mindig egyedül voltam. Néha, amikor találkozott a tekintetünk te sértettséget színlelve elkaptad a fejed, de láttam, hogy utána halványan elmosolyodsz. Ilyenkor nekem is mosolyognom kellett.

Változtál. Apránként, de változtál. Többet mosolyogtál, kevesebbet feszengtél, néha beszéltél más lányokkal is, nem csak a kis brancsoddal. Az egyetlen dolog ami mégis állandó maradt, a királynő lovagja iránti vonzalmad. Ha ő feltűnt mindig sugárzott a mosolyod, zavarba jöttél és a szoknyádat markolásztad.

Ilyenkor nem akartalak látni. Nem érdekelt az előadásod.

Néhány héttel később újra megjelentél a klubszobában.

Egyedül.

Kedves voltál, közvetlen és udvarias. Az elnök egy darabig még gyanakodva méregetett, de amikor látta, hogy nem jelentesz veszély, kedvesen szóba elegyedett veled. Egy idei még követtelek a tekintetemmel, de a rajzolás vágya sokkal erősebb volt. Amikor nekiálltam, te leültél mellém és nézted ahogy dolgozom. Egyetlen szó nélkül.

Ennek irritálnia kellett volna. Idegesítenie, bosszantania.

De nem éreztem semmit. Tudomásul vettem, hogy ott vagy és dolgoztam tovább.

Három órán keresztül csak rajzoltam, te pedig egész végig némán ültél mellettem.

Arra eszméltem fel, hogy egy kéz a vállamhoz ér és picit megráz.

Felnéztem rád.

- Mennünk kell. Hamarosan zárnak.

Ekkor vettem csak észre azt ami körülöttem folyik. Eltettem a rajzot és összeszedtem a cuccaim. Te csendben vártál az ajtóban.

Az hazautunk némán telt. Csak sétáltunk egymás mellett, míg el nem értünk egy kereszteződést. Itt el kellett válnunk, szóval te, megtörve a csendet, kedvesen elköszöntél és elindultál az egyik irányba. Még egy percig néztem utánad, aztán én is hazaindultam.

Másnap, amikor megláttalak, a királynő épp nagyon magyarázott neked valamit, téged pedig ez nagyon nem érdekelt. Amikor megláttál halványan elmosolyodtál és alig észrevehetően intettél egyet.

Kissé döbbenten, de megeresztettem feléd egy bátorító mosolyt.

Így teltek a napjaink. Minden alkalommal amikor megláttál odamosolyogtál vagy integettél. Néha köszöntél is. Kissé furcsának találtam, de nem volt ellenemre.

Ez azonban nem változtatott azon, hogy kikkel is barátkoztál, ahogy a sráchoz való vonzalmadon sem. Ő ráadásul letett a királynőről és új prédát szemelt ki.

Téged.

Látszott, hogy megpróbál még jobban az ujja köré csavarni. Ami sikerült is neki. Lelkesen fogadtad minden feléd irányuló figyelmét.

Tudtam, hogy a végén fájni fog. Tudtam, hogy át fog verni, mégse tettem semmit. Magadtól kellett, hogy rájöjj. Amúgy sem voltunk olyan viszonyban, hogy beleszólhattam volna. És nem is akartam.

Egyik délután, amikor a tanítás már véget ért, te és a kis lovagod egy üres teremben ültetek. Ő az egyik padnak, te az ablaknak támaszkodtál. Nevettetek. Mi az elnökkel pont arra sétáltunk. Az elnök aggodalmasan nézett rám, én pedig erre kérdőn rá, majd ismét benéztem a terembe.

Ő most már előtted állt és az ujjaival az egyik tincseddel játszott, egyre közelebb és közelebb lépve hozzád. Szinte az arcodba mászott, amit te mélyvörös orcákkal és egy szerelmes pillantással fogadtál.

Ideges lettem.

- Ch - fordultam el.

Egy hang szakított félbe titeket.

Az egyik tanár, a terem másik ajtajában állt és onnan tájékoztatott titeket, hogy vagy menjetek a klubotokba vagy menjetek haza, de itt ne lófráljatok. Azonban amikor észrevette kik vagytok, magához hívta a srácot.

Ő kelletlenül ellépett tőled, majd elköszönt és követte a tanárt. Vágyakozva néztél utána.

Gondolkodás nélkül vág ki a teremajtót, mire te rám kaptad a tekinteted.

Idegesített.

Az ahogy arra a srácra néztél.

Az, hogy tudom, bármit megengedtél volna neki.

Az, hogy miatta viselkedsz ilyen ostobán.

Az, hogy miatta hazudsz magadnak.

Az, hogy csak rá tudsz így nézni.

Nem értettem mi az amit érzek, nem értettem miért van ez, nem értettem miért ilyen hirtelen. Semmit, semmit sem értettem.

Minden ami történt számomra ismeretlen volt. És ez megijesztett.

Te elfehéredtél és a zavarodat leplezve próbáltál köszönni. Hidegen néztem vissza rád.

Te kérdőn felvontad a szemöldököd, mire csak kelletlenül elmosolyodtam.

- Nem is tudtam, hogy ennyire közel kerültetek egymáshoz. Azt hittem ő lovag, nem pedig herceg - mondtam szemrehányóan.

Te a füled tövéig elpirultál és kissé elfordítottad a fejed.

- Mi csak...beszélgetünk - suttogtad.

- Igen, ha vele is ilyen halkan tetted, akkor nem csodálom, hogy az arcodba mászott. Mellesleg nem ő volt az, aki dobott? - kérdeztem gúnyosan.

Te erre elkomorultál és lehajtottad a fejed. Az egész tested megfeszült.

- Miért érdekel? Semmi közöd hozzá - csuklott el a hangod.

- Nem is érdekel. Csupán kíváncsi, hogy mennyi idő kell amíg megszerez magának, aztán eldob. Abból végleges döntésre juthatnék, hogy mennyire is vagy ostoba - nevettem.

Láttam ahogy ökölbe szorul a kezed.

- Nem tudom te hogy vagy vele, de én csak a „Ha nincs ló, jó a szamár is"-t látom - mondtam unottan. - Ráadásul be is dőlsz neki!Ha így folytatod hamarabb el fog hagyni mint gondolnád. Mint egy kisgyerek a régi játékot, egy újért.

Már lendítetted a kezed, hogy pofon vágj, de elkaptam a csuklód. A két csuklódnál tartva a falnak nyomtalak és nem eresztettelek.. Próbáltál kiszabadulni, de nem ment. Túl erősen fogtalak.

- Tudod - léptem közelebb és mélyen a szemedbe néztem - én is fiú vagyok. Egy gátlástalan 17 éves fiú. Ahogy ő. Te pedig csak egy gyenge kislány. Miért gondolod, hogy nem használná ki a helyzetet? Hisz olyan egyszerű lenne. Bármit megtehetne - itt már szinte suttogtam. Egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzád. Te elkerekedett szemekkel néztél rám, lesokkolva.

Amikor az orrunk összeért, megálltam.

- Túl könnyelmű és hiszékeny vagy. Kerüld el azt a srácot! Ne bízz benne! - néztem mélyen a szemedbe.

Még mindig lefagyva álltál és értetlenül néztél rám.

Sóhajtva elengedtem a karjaid, amik azzal a lendülettel magad mellé hullottak. Halványan elmosolyogtam, majd ugyan azt a tincset amivel Ő játszott, a füled mögé tűztem.

- Bízz bennem - suttogtam, majd az ajtóhoz sétáltam és vissza se nézve léptem ki rajta.