The Maze Runner ~ horoszkóp [BEFEJEZETT]

Az Olvasóimnak

Nagyon szeretlek titeket💙 Ezt a részt nektek írtam, hogy megköszönjem, hogy ennyien olvastátok és szeretitek a könyvemet💙
SPOILER tartalom! Aki még nem olvasta/látta a Halálkúrát, az csak saját felelősségre olvassa el!
Remélem majd elnyeri tetszéseteket ez a rész💙

A hajókürt mély, kissé félelmetes hangjára ébredtem fel a bóbiskolásomból. Egy arcot láttam magam előtt, és két szép, barna szempárt, mi engem vizslatott, egy óriási mosoly kíséretében. Ó, ez Thomas!

- Szia álomszuszék! Megérkeztünk! - csapta össze a tenyerét izgatottságában. - El sem tudom képzelni, hogy te hogy tudsz aludni ilyenkor.- vigyorgott, ami az én számra is ráragadt.

- Bocsi, csak.. - nehogy kimond! Nem mondhatom csak úgy a szemébe, hogy Newt halála miatt álomba bőgtem magam. Akkor ő erre mit mondjon? Hisz ő... Ő ölte meg. - Csak kimerültem, ezért lehunytam a szemem pár percre. Na de mire várunk még? Gyere, menjünk segíteni lepakolni a dolgokat a szigetre! - a sziget szónál már mind a ketten majd kicsattantunk a boldogságtól. Végre már nem kell tovább menekülnünk senki elől sem.

Thomas felállt a guggolásból, és lenyújtotta nekem a kezét, hogy segítsen felállni.

Nagyon jóba lettünk, különösen e 2 hónap során. Egymást támogatjuk mindenben, főleg lelkileg. Amikor Newt... meghalt, akkor mindketten a béka feneke alá kerültünk, de segítettünk egymásnak, így most már a béka ráülhet másra.

Mosolyogva fogadtam el a kezét, amivel felhúzott az ülőhelyzetemből.

Elkocogtunk a raktárba, ahol már sokan segédkeztek: az egyik dobozt visz, a másik ládákat tologat, a harmadik ruhákat hajtogat, és még sorolhatnám.

- Hát szerintem itt elegen vagyunk. Mit szólnál ahhoz, ha lemennénk a szigetre, és ott várnánk a többieket? Ott is tudnánk segíteni. - szólt hozzám a fiú.

- Oké, menjünk! - megfordultunk a tengelyünk körül, majd elfutottunk a hajó azon részéhez, ahonnan le tudunk majd menni a homokos tengerpartra.

Thomas már le is ugrott; a bakancsa belemélyedt a sárga talajba. Felnézett rám, egy olyan fejjel, hogy: "Mire vársz? Gyere le!".

Megint Ő jutott eszembe. Annyira fáj, hogy nem lehet velünk! Pont most, eme fontos pillanatnál; mintha a Holdra szállnánk le. Annyit szenvedett, jár neki, hogy végre élvezze is egy picit az életet.
De nem. Nincs itt. Nincs itt! Miért kell ilyen szörnyűnek lennie a sorsnak? Miért kellett vele végeznie? Olyan fiatal volt, és elkezdhetett volna egy új életet.

Vagy talán együtt, mi ketten...

Kezdett sötét lenni. Mi ez, már este van?

Tommy kiabálása volt az utolsó, amit hallottam.

Nem, nem este van. El fogok ájulni. Pedig a halált vártam, hogy újra vele legyek. Newttal.

De még el sem ájultam. Fenébe! Csak leestem a hajóról, de Thomas megfogott.

Kinyitottam a szemeimet, és az övéi az enyémbe néztek.

- Jól vagy? - állított talpra.

- Persze, csak... Nem tudom, mi volt ez. Menjünk tovább. - indultam el.

- Üljünk le egy kicsit, mondjuk - nézett körbe - arra a kőre.

Odasegített a közepes méretű, szürke kőzethez. Leültetett, majd így szólt:

- Pihenj egy kicsit, jó? Gyönyörködj a táj szépségein, vagy hallgasd az óceán hangját. Csak ne állj fel, mindjárt jövök.

Azzal elrohant.

Ne, Thomas, ne hagyj itt a gondolataimmal, amelyek kezdenek újra felemészteni! Ne menj el...

Sóhajtani se tudtam, de már vissza is jött. Nemhiába, hogy futár volt, hisz olyan gyors, mint egy nyúl!

A kezében egy poharat tartott, amiben víz lötyögött. Odakocogott hozzám, majd ide tartotta nekem, hogy vegyem el.

- Igyál, mert lehet, hogy azért szédültél meg, mert ma még nem is hidratáltál! Nemhogy nem iszol, de még a maradék folyadékot, ami benned van, azt is kisírod. Szóval, légyszi!

- Kösz, Tommy. - fogadtam el tőle az italt.

Miután megittam, rájöttem, hogy milyen szomjas is voltam.

- Jobb már? - kérdezte.

- Sokkal! - mosolyogtam rá. El kell hitetnem vele, meg magammal is, hogy nincs bajom. Így lesz a legjobb. Mindenkinek.

Közben már szinte mindent kihoztak a partra az emberek.

Felálltunk Tommal, majd elmentünk segíteni: kipakolni az elrakott ételeket és élelmiszereket, a vetőmagokat, a késeket, a deszkákat, amiből tetőt építünk a fejünk fölé, elővenni a rongyokat, amiken majd aludni fogunk... Szóval van mit tenni.

~

Estére kész is lettünk. Minho tábortüzet rakott, ami körül ültek az immunisok. Vince italokat osztott, Serpenyő pedig, mint szokásához híven, ragut főzött. Newt kedvencét.

Thomas Arissal, és a B csoport megmaradt tagjaival beszélgetett. Nevetnek, sztorizgatnak, jól érzik magukat.

Csábítónak tűnik, de én inkább elmegyek sétálni a partra, ahol egyedül lehetek a szívemben őrzött barátommal.

Fogtam egy lámpást, amiben égett egy gyertya, boldog, narancssárga fényben pompázva. Mint a tábortűz, csak egy személynek.

(Innentől ajánlanám, hogy az olvasáshoz hallgassátok ezt a számot a jobb olvasási élményért💙⬇)

Amikor leértem, a tenger hullámainak hangját hallgattam. Olyan nyugtató, és szép. Jó hely beszélni egy olyan személyhez, aki már nincs veled.

- Newt... Nagyon hiányzol. El sem tudod hinni, mennyire. Emlékszel, amikor felküldtek engem a Tisztásra, és szinte csak te beszéltél hozzám? Te karoltál fel. Azóta is nagyon hálás vagyok. Meg amikor kiszabadultunk az Útvesztőből, akkor is végigsegítettük egymás útját a Perzseltföldön. Szép emlékek, ugye? És ez még csak egy összegzés volt, nem beszélve például arról, amikor versenyeztünk az egyik este, hogy ki iszik több Gally-löttyöt. Vagy amikor elmentünk az erdőbe sétálni, és beszélgetni, amiből végül kicsit több lett, mint csevej...
Már az első pillannattól kezdve, hogy megláttalak, tudtam, hogy köztünk van valami kapocs. Valami megmagyarázhatatlan dolog.
Nem tudom, hogy te mit éreztél irántam, de most, hogy visszagondolok, rájöttem.
A sok óvó pillantásod, a kedves érintéseid, a szép szavak, amiket mondtál... mind annak a jele, hogy szerettél.
Tudtam ezeket, csak nem mertem magamnak bevallani.
Féltem, hogyha túlságosan is belédszeretek, és ha elveszítelek... az nagyon rossz lesz.
De hát most tartok itt! Miért nem élveztem ki veled azt az időt, amit még együtt tölthettünk volna? Jogosan féltem...
Fájnak az emlékek.
Valamelyik estén a Perzseltföldön feküdtünk a földön, és néztük a csillagokat. Ott tudod miről beszéltünk? Arról, hogyha majd vége lesz a menekülésnek, és ha majd végre VESZETT nélküli, nyugodt életünk lesz, akkor... Együtt elkezdünk élni egy új életet. Közösen.

És ez tudod, hogy miért fáj annyira?

Mert most jött el az az idő. - mikor ezt a mondatot kimondtam, már patakokban folytak a könnyeim. A nyomás a mellkasomban csak nőtt, így alig kaptam levegőt.

Erőt vettem magamon, és folytattam a monológomat:

- Kérlek Newt, hogy vigyázz magadra odafent. És ha eljön az ideje, elmegyek meglátogatni téged.

Akkor majd elkezdhetjük a közös életünket.