The Maze Runner ~ horoszkóp [BEFEJEZETT]

10k-s köszönetrész

Betört ablakok, omladozó falak és üvegszilánkok.

Épp hogy kijutottunk az Útvesztőből, máris egy újabb helyre kerültünk. A Perzseltföldre. Olyan ez a hely, mint egy óriási sivatag. Ha nem tudnék arról, hogy régen itt éltek az emberek, akkor el sem hinném. Mondjuk bizonyítékul itt állnak magányosan a magasba emelkedő lakóházak.

Az égitest, mely nélkül nem lehet élet a Földön, szinte egész álló nap tűz ránk. A szél süvít, belefújva a szemünkbe a sok port, koszt és homokot.

Sehol sincs ivóvíz. Se a kútban, se a boltban, se a tómederben. Minden és mindenki kiszáradt. Ami ezen a Földön játszódik, az már rég nem élet; ez már csak a túlélésről szól.

Thomas ment elöl, és mi mögötte nyargaltunk. A Tiszttársak elfáradtak, szomjasak és a  napszúrás veszélye rájuk leselkedik. Ahogy rám is. Sajnos nem állhatunk meg, el kell érnünk azt a magas hegyet, ami ott van,  ahol a madár se jár. Elvileg a Jobb Kar szállása ott húzódik a hegyoldalban. "Meg kell találnunk őket!" - hajtogatja folyton Tom. Amit ő a fejébe vesz, azt meg is valósítja, és a többiek pedig vakon követik őt. Mindenki bízik benne. Nem csodálom, ő egy vezéregyéniség. Sok mindenen keresztül ment, pont úgy, ahogyan mi is. Összetartunk. A közösségünk akárcsak egy család: ebbe születtünk bele, számunkra itt kezdődött el a szeretet.

Éppen egy nagyobb homokbuckát készültünk megmászni, amikor egy szúrást éreztem a lábamon, pontosabban a sérült bokám fölött. Lenéztem, hogy mégis mibe rúgtam bele, de erről most nem én tehettem.

Megszúrt egy skorpió.

Egy emlékkép jelent meg előttem, miközben egy ízeltlábúakról szóló könyvet olvasok: minél nagyobb és erősebb egy skorpió ollója, annál gyengébb a mérge.

Megnéztem a támadómat, akinek kis méretű ollói voltak.

Nem szeret a sors.

"Thomas, várjatok, megszúrta valami a lábamat!" - akartam volna mondani, de szédülten rogytam le a homokra, legurulva a buckán.

Minho pont megfordult, ugyanis velem jött hátul, mintha ő lenne a sereghajtó. A kezem után kapott, de túl későn. Hallottam, hogy kiált valamit a többieknek, és láttam, hogy körbe állnak, nézve engem, mégis mi bajom van.

Felgyorsult a szívverésem, és éreztem, hogy egyre szaporábban veszem a levegőt.

Aztán már levegőt se tudtam venni. Légzésbénulás. Az egyik jele annak, ha megszúr egy ilyen drága jószág.

Meg fogok fulladni.

Hangokat kezdtem el hallani a fejemben: A VESZETT jó! ... Nem fogtok elérni a Jobb Karhoz. ... Nem vagy immunis. ... Meg fogsz halni. ... A legjobb barátod fog megölni. ... Nem lesz egyetlen egy emléked sem. ... Teresa az áruló. ... Gally vissza fog térni közétek. ... Sonya a húgod. ... Adjátok át nekünk Thomast. ... Ne felejtsd, a VESZETT jó!

Az izzadságomban heverve ültem fel ebből a rémálomból. Hallottam Minho hangját, ahogy azt mondja: "Ez a bökött pókszabású a VESZETT tulajdona volt!" Erre Thomas felelt: "Akkor nem fog meghalni, azt nem tehetik vele. Csak szórakoznak velünk!" Serpenyő vette észre, hogy ébren vagyok.

"Jól vagy, Newt?", "Mi a plotty volt ez?", "Láttál valamit?" Jöttek a kérdések.

- Jól vagyok, semmi bajom. Menjünk tovább. - próbáltam felállni, de egy éles fájdalom hatolt a lábamba.

- Bököttül jól vagy, ja. Üljél le. - nyomott a földre Minho.

- Newt, ez az állat a VESZETT-é volt, ők küldték ide. Amit beleszúrtak a lábadba, okozott valami hallucinációt? - kérdezte Tom.

Erre mit mondjak? Meséljem el az igazat, amit valójában hallottam, ha egyáltalán az volt? Mi van, ha csak azért volt ez, hogy összezavarjanak engem, vele együtt a többieket? Mi van, ha ezek... tényleg igazat mondtak? Ki az a Sonya? Gally meghalt! Teresa meg mit fog csinálni? Mit akarnak Tommyval?

Ha nem tudják, akkor nem esik bántódásuk. Nem mondhatom el nekik. Ez az én titkom marad. A VESZETT okkal választott engem ahhoz, hogy tudjam ezeket. Akkor is, ha igaz, akkor is, ha nem.

Nem vagyok immunis.

- Nem hallucináltam, semmi nem volt, csak kiütött ez a plotty. Tényleg. - esküdöztem.

- Akkor jó. Haver, nagyon megijesztettél minket! - mondta Serpenyő. Jó, ő már túl tette magát ezen a dolgon.

Már késő délután volt, így arra a döntésre jutottunk, hogy ezen a környéken keresünk egy helyet, ahova estére letáborozhatunk.

Nem messze találtunk egy félig ledőlt, nagy kemény kőfalat, aminek a fele egy másik ilyen falon "pihent", szóval az alá elbújhatunk a buggyantak elől.

Teresa tüzet csiholt, és a szikrákat pár darab száraz ágra irányította, ígymikor ezek találkoztak egymással, egy pillanat alatt kis lángnyelvek keletkeztek. A kis lángnyelvekből pedig nagy, szép, kecsesen mozgó tűznyalábok lettek. A lány elbűvölten nézte ezek zavarba ejtő táncát. Serpenyő elővett a hátizsákjából konzervdobozokat, amiket beleöntött egy lábosba, de azt már maga sem tudta, hogyan fogja felmelegíteni őket. Minho elővette a poros, több éve nem mosott pokrócokat, és szétterítette őket a még koszosabb talajon. Thomas pedig a menedéket nyújtó, fejünk felett lévő falon ült, és nézte a csillagokat.

Olyan idilli ez az este. Túl nyugodt minden. Ez a vihar előtti csend, biztos vagyok benne. Mit vészmadárkodom, ki kell élveznem ezeket a kellemes pillanatokat, hiszen ha igazat hallottam, már nem húzom sokáig. A mának kell élni, nem a holnapnak.

Később már mindenki a tűz körül ült. Beszélgettek, örültek egymásnak, és hálásak voltak, hogy együtt lehetnek.

Csak egy valaki nem tudott ellazulni: Newt. Mindössze egy darab árva mondat lebegett a szeme előtt, az a mondat, amiről nem is tudta, hogy mennyire át fogja írni az előre elképzelt életét.