Az apám boákkal táncol

Hollóhát, én téged választalak... vagy mégsem?

Már tíz végtelenre nyújtott másodperce álltam földbegyökerezett végtagokkal a pódium előtt és vártam, hogy valamelyik ház (a jövendőbeli otthonom!) felvisítson örömében. Azonban a várt ujjongás elmaradt és csak az előzetes megfigyeléseim alapján tudtam kiválasztani a házamhoz tartozó asztalt.

Hát, itt sem fogadnak kitörő lelkesedéssel az egyszer biztos.

Beletörődve hányattatott és jócskán megtépázott sorsomba, a zavart csend közepette kezdtem el battyogni a sorok között. Cél az a szép bronz-kék terítő.

Ügyes vagy, Isabelle, hasra esés nélkül teljesítetted a feladatod. Anya is büszke lenne rád.

Szóval nagy nehezen, én, Isabelle Lockhart nyilvánosan is bekerültem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. Hol marad a taps meg az éljenzés?

Az asztalhoz érve aprót biccentettem köszönés gyanánt, egy-két ember viszonozta a mozdulatomat, azonban a legtöbben pofátlanul bámultak, jó hogy nem esett le az álluk!

- Azta - bukott ki végül a mellettem ülő lányból, mikor elfoglaltam azt a maradék üres helyet.

- Tessék?

Ösztönösen kérdeztem vissza, és tekintetemet a szőke hajú lányéba fúrtam. Ő ekkor hirtelen elkapta a pillantását, majd valamit vörösödve magyarázni kezdett a szomszédjának, amit határozott gesztikulációkkal kísért.

- Megérinthetem a hajad?

Éreztem, ahogy szó szerint kikerekednek a szemeim és megnőnek a pupilláim. Ez a kérdés az asztal egyik távoli pontjából érkezett, de hiába kerestem a forrást a szememmel, mire odakaptam a fejem, csak a pisszegéseket és a „Neked elment az eszed"-eket detektáltam.

Úgy látszik mégis igazam volt: a második kategória is létezik. Konkrétan nem tudom, hogy örüljek-e neki vagy inkább elborzadjak. Nem tudom mi a rosszabb: a szüntelenül felém áramló megvető és undorodó pillantások tömkelege (nyilván igen szánalomkeltő jelenség lehetek) vagy az elrévült, vörösödő, megszállott arcok.

Majd meglátjuk melyiket kezelem könnyebben. A másodikhoz legalább már hozzászoktam, meg Anyu mindig azt hajtogatta, hogy minden csoda három napig tart. A jelenlétem hónapok elteltével megszokottá válik majd és aztán... talán már nem leszek ennyire kakukktojás. Talán akkor, majd úgy fognak rám tekinteni, mint egy lányra, akit Isabelle-nek hívnak és nem Lockhartnak.

Talán lesznek igazi barátaim és nem csak könyvekből kölcsönvett, olcsó utánzatok.

- Azt hittem a Hugrabugba kerül.

- Én is. Ki gondolta volna, hogy van agya a rózsaszín fodrocskák alatt?

Ugye milyen gyönyörű ez az asztalterítő? Nézzétek csak! Mesteri munka.