Az apám boákkal táncol

A fagyöngy árnyékában, avagy az én apám tényleg boákkal táncol

A vendégek túl hamar érkeztek, legalábbis nagyon így éreztem, amikor még a szobámban sürögtem-forogtam, és izgalomban égtem. Nem, nem azért égtem izgalomban, mert Gilderoy Lockhart karácsonyi estjét ünnepeltük. Hanem a ruhakellék miatt, amit eddig még nem sikerült észrevennem, hát... persze, hogy nem... Apa, akire ilyen helyzetekben elmebeteg vízilóként szoktam utalni, elfelejtette megmutatni nekem ezt a bájos kincset.

A tiarát.

Pontosabban a tiarámat. A színesen világító, villogó tiarámat.

Bevallom, kicsi választott el a sírórohamtól. Már azon gondolkoztam, hogy menten kiugrom az ablakon. A zuhanás jó megoldásnak tűnt. Már láttam magam előtt az újságcikkeket: „Isabelle Lockhart eljátszotta az igazi erkélyjelenetet."

Ekkor kopogtattak az ajtómon, mire én összerezzentem.

Azt a rohadt kis ezüstszínű boát még elviseltem volna, de a tiarát. A tiarát...

Hangosan felkacagtam.

Az ördögi nevetésemet újabb kopogás hangjai fojtották belém. Beleszippantottam egyet a levegőbe, olyan nagyon nőiesen, ezzel próbáltam nyugalmat erőltetni magamra és visszanyerni a maradék önbecsülésemet.

Kihúztam magam, és akárcsak egy szapirtyó megrohamoztam az ajtót. Felrántottam, hogy majd nevezett elmebeteg vízilót (értsd APÁT) leüvöltöm a csillogó, villogó, holografikus tiara miatt.

- Apa, ezt nem hiszem el! Hogy voltál erre képes? - sipítottam a kinyílni készülő ajtónak.

Azonban, mint ismeretes milyen egy szerencsétlen tinisztár vagyok, igen, most lehet sajnálni, háromra...

Szóval mint ismeretes, olyan szerencsés vagyok, mint a guru jóslatai a teafüvekkel, ezért természetesen nem édes, jó nemzőm állt a folyosón. Hanem nevezetes Albus Schwarzenegger. Talpig sötétzöld, ünnepi talárban, nyakában egy ízléses ezüst boával, és a fején pedig...

- Szia, Isie!

Pislogtam egyet. Majd még egyet.

És még egyet.

- Albus.

Felsóhajtott: - Igen?

- Neked mi van a fejed tetején? - A gyönyörű hajadban, tettem magamban hozzá, de csak nagyon magamban.

Ekkor Albus felemelte a kezét, és az ujjaival megérintette a madárfészket: - Hogy ez? Ez egy babérkoszorú.

Na, ez volt az a pillanat, ahol elpattant az a bizonyos húr. Úgy felnevettem, hogy félrenyeltem.

- Apád azt mondta, hogy egymáshoz illő fejdíszünk lesz.