Az apám boákkal táncol

Erdei párterápia / 1 - Öleld a fát!

Másnaposan, felpuffadt hassal, kidülledt, begyulladt, csipás szemekkel ébredni, maga a paradicsom. Zöldségformájában legalábbis. Amennyiben a zöldségről egy perverz növényre asszociálunk. Csak a paradicsom piros. Utálom a pirosat.

Szóval másnaposan ébredtem... A halántékom csak úgy dübörgött, a homloküregemben pedig pixik lövöldöztek a hét mesterlövész betétdalára.

Nagy nehezen felkeltem, majd kevésbé szerencsésen és elegánsan legurultam a lépcsőn, be a klubhelyiségbe, ahol elkezdtem vonszolni magam arra várva, hogy legjobb barátom észrevegyen.

Ő mindig korán kel, most is korán kell kelnie, itt kell lennie. Segítenie kell rajtam. Ő volt minden rossznak a forráspontja tegnap. Ő mutatott be a mézsörnek.

Ekkor éles nyilallást éreztem a halántékomban.

Óóó mézsör, nem gondolunk most a mézsörre. Isabelle Lockhart nem gondol a mézsörre. A mézsör csúnya és bűnös dolog...

Lorcan, hol vagy?

- Isabelle!

Éreztem, hogy valaki oldalról meglök, eltalálja a kézfeje a balvállam, ezzel együtt pedig az instabil egyensúlyi állapotomból kimozdít.

- Aa aaa aaaaa a - nyöszörögtem igazán mérgesen. Ami gondolati síkon úgy hangzott, hogy „Lorcan, nem látod, hogy másnapos vagyok, és csak Merlin tudja mi tart talpon?". De valami belső tudatalatti azt súgta, hogy Lorcan felé ezt nem biztos, hogy így sikerült interpretálni.

- Isabelle?

- Aaaaaaaa.

- Isabelle.

- Aaa aaaa AAAAAAAA.

- Nem nézel ki jól.

- Aaa?

- Kérsz kávét?

- Aaa!

Még szerencse, hogy Fikusszal élünk együtt, nélküle most nem menne az egy-magánhangzós metakommunikáció.

Szeretlek Fikusz!

- Felhozok neked egyet. Meg kérek valami szert Neville papitól, hidd el jobban leszel.

Ne, csak Neville papit ne. Lorcan, ne mondj ilyeneket, kérlek. Legyél tekintettel a pixikre a fejemben.

- Rendben, most ülj le szépen, ide! - Lorcan ekkor alattomos módon kirántotta alólam a talajt, éreztem, hogy a gravitáció erősebb, mint én. Rohadt fizika. Aztán... aztán becsapódtam. Bele a fotelba.